f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Ásványráró-Szigetköz

001959. szeptember 26, szombat

„Csomagolunk, csónakokat visszaadjuk, majd nagy sóhajtások között magunkra vesszük a hátizsákot és elindulunk. Nem búcsúzunk hosszú időre. Valamennyien tudjuk, hogy a következő szeptember megint összehoz valamennyiünket. A gyerekek megszokott zajos vidámsággal kísérnek a kapuig, és az egész Böősi család integet, amíg felkanyarodunk az árvédelmi töltésre. Felesleges kapaszkodó, hiszen el tudnánk vonulni a gát alatti füves ösvényen is, csak akkor nem látnánk a vizet. A szigetközi vizet, ami mindenekfelett a szívünkhöz nőtt, ami két héten át hűséges szövetségesünk, meghitt cimboránk volt a halak elleni vállalkozásban. Még egyszer végigjártatjuk szemünket az elénk táruló szakaszon. Ott a hátunk mögött a hajózóág, ami a Disznódülő-torok felé vezet, tőle jobbra a bubifrizurás füzek mögött a Békaéri kanyargó ága, itt előttünk jobbra kanyarodtunk annyiszor a Felső-Újsziget-zárás felé. A Pókmacskási, a Szürke, a Szilfási, a Gatyai, az Árvai, a tuskóság csukabányája már mind elbújt a rengeteg erdők mögött. Viszontlátásra, te áldott szigetközi víz, horgászok eldorádója, halak, vadak paradicsoma! Viszontlátásra az elkövetkező szeptemberben!”

 

2014. július 25, péntek

Ahol ez a több mint fél évszázados horgász túra véget ért, ott folytattuk mi. Évek teltek el, hogy csak álmodoztam a Szigetközről, mígnem Jocival, igaz sokadik nekifutásra, de nekivágtunk. Nehezen telt a munka az indulás napján, csak ez a különleges hely járt a fejemben, amiről már annyit olvastam. Ásványráró.

Péntek délután indultunk, hogy szombat hajnalán, a felkelő Nap első sugarai már a valamely hírhedt zárás közelében érjenek minket. A kocsi falta a kilométereket közben sztorizgattunk Jocival, az út mégis örökkévalóságnak tűnt. Amikor végre az autópálya monoton száguldását elhagytuk, már alig volt fél óra hátra az utunkból. Jocival a Halász csárdába mentünk, hogy jól belakjunk, és hogy egy kis alapot képezzünk a később elfogyasztásra került pálinkának. Összefutottunk Sanyival és Stevevel,  utána a szálláson rögtön megkezdődött az ilyenkor elmaradhatatlan felszerelés mustra, az eddig sehol el nem mondott sztorik kivesézése. És persze a 2013-as barack elfogyasztása. Volt mire koccintani, a beszélgetés és egymás ugratása megtartott vagy félkettőig, és amikor Joci már csak alig töltött a poharak aljára végre, elhúzott mindenki az ideiglenes ágyába.

01

2014. július 26. szombat

Sokat forgolódtam, az ablakom az utcára nézett. Csend volt, csak ritkán haladt autó a faluban, de arra mind felriadtam. Négykor keltünk. Persze, hogy az álom és az ébrenlét közt hol volt a határ, nem tudom. Ha minden igaz, Joci éneklésére ébredtem. Ezt az ellenségemnek sem kívánom! Gyors összepakolás után, egy kicsi késéssel ugyan, Szinapszis teraszán ittuk a napindító kávénkat. Megbeszéltük, amit ilyenkor meg kell, sokkal fittebbek a feketétől sem lettünk. De nekiindultunk. A gáton túl egy kis hídon lassított, talán meg is állt Szinapszis, valami domolykókról regélt. Ahogy tovább haladtunk, már fényképekről ismerős vizet mutatott, és én egyre nehezebben viseltem a kocsit. Gyötört a horgászláz. Néhány perc terepezés után felszereltünk, végre horgászni kezdtünk. Steve a már tavalyról megismert helyeket kezdte vallatni, mi Jocival először a „Halrekesztő” kövein átfolyó vizet „szűrtük”.

 

 

02

 

Még az éjszakai pálinkázás során történt egy fogadás. Egy Joci által halálraítélt wobbler becsületét kívántam visszaadni, miszerint csak azzal fogok másnap horgászni, de még akkor sem adom vissza, ha térden állva könyörög érte!  Szóval álltunk a köveken, amik igencsak imbolyogtak. Ez az imbolygás nem elsősorban a vízügyi szakemberek hanyag munkájának volt kellemetlen hatása, sokkal inkább az elfogyasztott gyümölcsök még aznapi bosszúja volt, ami csak némi szellőzés után kezdett elillanni fejemből. A zárás kövei előtt húztam a wobblert, alig dobtam párat és már egy kapást el is hibáztam. Joci nem messze állt tőlem, bal hüvelykujjam felmutatásával jeleztem, hogy egy kapás már volt a méltatlanul mellőzött csalijára. A következő kapást nem hibáztam, a botom karikában maradt, és hogy a fogadásunknak perdöntő értékű bizonyítéka maradjon, intettem Jocinak is. A széles mosoly az arcán csak akkor váltott át a b_megteaztawobblert ábrázatra, amikor tudatosult benne, hogy nem a kövek közé húztam a csalit. A süllő, mert az volt, jól húzott a zárás alatti háborgó vízben, de egy fotó erejéig azért csak levegőre emeltem.

 

03

 

Közben eszembe jutott, hogy az idézett könyv horgászai kilométereken át eveztek, zárásokon keresztül húzták ladikjaikat, hogy egy-egy vízben álló fát körbe mártogassanak, hogy mennyit küzdöttek egy-egy jobb süllőért. Persze nem ekkoráért. Dobtam még párat, de már tudatosult bennem, hogy nem kell ezt tovább erőltetnem, és hogy Szent Péternek, a horgászok védőszentjének igen fejlett a humorérzéke, és erről tanúbizonyságot is tett. Joci maradt még, én tovább mentem. Steve ekkorra már szem elől tűnt, neki már ismerős volt a pálya. A balinokat üldözte. Kavicszátonyok végein megtörő vízben keresgéltem, próbáltam én is fogni belőlük. Üresnek tűnt a víz. Egy meglassult visszaforgóban láttam egy ígéretes toló hullámot, amit egy pontatlan dobással ügyesen el is szúrtam. Pár percig hagytam a helyet, majd egy új, ekkor már kicsit jobb dobással domolykó kölköt fogtam. Itt volt még hasonló méretű domim, illetve rontott kapásom húzott wobblerre és beesőre is. A víz azonban kezdett elhatalmasodni a combosom szárán, kénytelen voltam meghátrálni. Bízva hogy találok hasonló helyeket, lejjebb mentem a parton. Egy-kétszáz méter dzsungeltúra után találtam újra gázolható szakaszt. A Nap még a horizonton igyekezett, az ártéri erdő széles árnyéksávot borított a vízre. A bedőlt fák között meglassuló vizekben próbáltam domolykót kicsalni. Sokadik dobásra volt csak kapásom, azonban ez olyan erőszakos volt, hogy a botot majd kivette a kezemből, elkalandozó gondolataim újra visszaterelte a Szigetközbe.

 

05

 

Méret körüli balin volt, de ha a kapás intenzitása egyenes arányban állna a hal méretével, igencsak rekordharcsát mutathattam volna Szinapszis felé. Sajnos a combcsizma itt is hamarosan rövidnek bizonyult, a beázást elkerülvén visszasétáltam a pálya elejére. Egy vízben fennakadt fa ágai mellett húztam a csalim. Kissé el is számoltam magam, mert a sodrás túl közel vitte a csalit a szélső ághoz, és hogy a beakadást megelőzzem, gyorsítottam a tekerésen. A bot azonnal karikába hajlott, bevágtam ugyan, de az már amolyan halottnak a csók volt. A hal nyomban visszafordult a fába, keresztülment mindenen. A felkapókart kinyitva tettem le a botom, a szárazon maradt ágakra, és kézzel követtem a zsinórom, majd a damilt kézben tartva fárasztottam ki egy szintén méretkörüli balint. A bolygónk közben annyit fordult tengelye körül, hogy az árnyék ijedtében kiszaladt a partra. A Nap egyre erősebben égetetett, amikor a kisördög újra és újra elkezdett motoszkálni odabent. Egyre csak a reggel látott kis csatorna pillanatképe és Szinapszis félmondata, miszerint „ott lejjebb a hídtól, ott vannak domik is” kezdtek előjönni. Kattogott az agyam, hogy ugyan milyen messze lehetek a hídtól, de a reggel nehézségei miatt nem igen tudtam visszaidézni.

 

07

 

12

 

A kocsinál futottam össze Steve-vel és Sanyival, „tarsolyukban” volt pár domijuk, balinjuk, és egy legyes jász is. A motoszkálás közben tervvé, majd tetté változott, és mivel nem próbáltak meg lebeszélni róla, bíztam benne, hogy gyalogosan is elérhető távolságban van a kis híd. Még félúton sem jártam talán, mikor gájdom felvett, gondolom megszánt.  Így már nem gyalog kellett az ártér kaviccsal felszórt kövein végigbotorkálnom és egy-két rövid instrukció után a hídról egyenesen a dzsungelben találtam magam. A pókhálókat alig tudtam fejjel átszakítani, a csalán összezárult felettem, és csak kerülővel sikerült a hídról betájolt vízre hajló fához vergődnöm. A hely domolykó Kánaánnak tűnt, száz százalékig biztos voltam a kapásban. Aztán persze minél többet dobtam, annál kevésbé hittem az egészben. Lejjebb sétáltam, utam a vaddisznók csapáján vezetett. A séta sokkal kényelmesebb volt mint a csalánosban, de azért nem voltam teljesen nyugodt. Nem mentem sokat, az első lehetőségnél térdig a vízbe állva dobáltam a túlparti forgót, amikor egy rontott kapás után végre megint fáraszthattam.

 

06

 

A csatorna itt-ott kiszélesedett, majd ismét visszaszűkült. Partján nádas, gyékény és bedőlt fák váltogatták egymást. A vízben hullámzó hínársávok végein álltak a halak. Domolykók és sügérek ott ütötték a csalit, de megfogni csak töredéküket sikerült. Később, mikor már azt gondoltam, hogy a többiek megelégelték a pecát, visszaballagtam a hídhoz. Joci épp a híd árnyékából próbált egy gigadomit kiimádkozni, ehhez Steve asszisztált, a híd korlátján keresztülhajolva.

 

08

 

Kis szusszanás után Ők visszamentek az előbbi pályára domolykót hajszolni. Addig Sanyival felkocsikáztunk a csatorna felső végéhez, majd onnan még egy kicsit tovább, a Gombócosi záráshoz. Nagyon kíváncsi voltam erre a jól csengő névvel megáldott helyre is, amit a könyvben Dödei-zárásnak neveznek. A záráson átbukó vízben átlábalva egy gyorsfolyású csatornán húztam a csalimat, több helyen is próbáltam, kapásom nem volt, de valamiért mégis ide mennék vissza először, ha egy helyet kellene választanom a sok közül. Gyomrunk ebédidőt jelzett, útba is esett, és mert tegnap nem csalódtunk benne, ezért kézenfekvő volt, hogy újra a Halász csárdában kajáltunk. Tányérunkon némi haláldozatot mutattunk be, majd egy kávé mellett megbeszéltük a délutáni lehetőségeket. Steve a Békaériben kívánt revansot venni a tegnapi csali tolvaj csukán, addig mi a „balinbányába” akartunk eljutni. Sajnos a Szigetköz rehabilitációja leküzdhetetlen akadályt gördített elénk, két igencsak komolynak tűnő lánctalpas kotrógép képében, amik épp utunk talaját emelték kanalaikkal. A továbbjutás itt meghiúsult. Három lehetőség került a kupaktanács elé, besétálunk a balinbányába, ami nem kis erőfeszítést igényel, maradunk az Árvai-zárás alatti vízen, vagy mindannyian megyünk a Békaéribe. Sétálni nem volt kedvünk, amit azóta már igencsak bánok, a második lehetőség ott volt előttünk, bizalmat azonban nem szavaztunk neki...

 

09

 

A Békaérinél sajnos nem találtam a helyem, alattunk a parton fiatalok sátortáboroztak, a víz szinte állt, a böglyök martak. Kölök balinok raboltak, dobáltam rájuk, de néhány perc után, de legkésőbb félórán belül visszavonultam a kocsi árnyékába szenvedni. Ezt szenvedést valószínűleg igen látványosan csinálhattam, mert rövid időn belül újra úton voltunk. Lelkiismeret furdalásom volt, lehet Steve maradt volna még. Újra át hajtottunk a kis csatornán, át a Halrekesztőn.

A Farkasliki-(a könyvben Felső újszigeti-)záráshoz mentünk. A záráson túl kis csatorna vezette le a felvizet, hídjáról felfelé és lefelé belátható pár tízméternyi vizeket horgásztam csak meg, erőm nem maradt már a dzsungelharcra és halat sem fogtam már. Visszasétáltam a többiekhez, a csalim leharaptam a zsinórvégéről. Befejeztem a pecát.  Innem még elmentünk a Pókmacskási-záráshoz, de itt már csak Joci dobált, mi néztük és egy kicsit ugrattuk, és egy giga halat még megakasztott…

 

10

 

…majdnem.

 

12

 

Pakolásztunk, összekuszálódott cuccainkat előrelátóan szétválogattuk, de már csak az járt a fejemben, hogy valahogy mielőbb vissza kell jönnöm.

„Viszontlátásra, te áldott szigetközi víz, horgászok eldorádója, halak, vadak paradicsoma! Viszontlátásra az elkövetkező” …

 

{gallery}https://picasaweb.google.com/data/feed/base/user/118042267898636289038/albumid/6046389571348267457?alt=rss&kind=photo&authkey=Gv1sRgCOvxzuysxpfBNA&hl=hu{/gallery}

Fotók: Szinapszis, Steve, Joci, skill