A nyüzsgés ellenére teljes nyugalommal dobáltam, néha még kapásig is eljutottam. Ám amikor az egyik szemközti mély visszaforgó mögött szétnyílt a csalánerdő és egy nyugdíjaskorú bácsi –bocsánat, de nincs rá jobb szó - ugrott egy hatalmas picsást oda, amit én rendületlenül bombáztam hal reményében, ekkor éreztem, a sorsom beteljesedett. Odaültem az akkor már ébredező Skill mellé, és együtt néztük a legkitartóbb csapattagunkat, aki még végszóként fogott egy becsülethalat.

A nyaralás után már alig vártam, hogy visszamehessek. Az idő hűlt, napközben sem mászott a higanyszál harminc fok fölé. Egy hétköznap indultunk neki a túrának Skálycsival, talán a lehűlés/hétköznap kombó nem fog strandolókat kicsalni a pályára. Persze az előző eset miatt lett egy „B” terv is, de szerencsére most nem volt rá szükségünk. A comb csizmám kilyukadt, ezért melles csizmában indultam neki a már jól ismert helyeknek. De ez a peca sem úgy indult, ahogy vártuk. Tétova kapásokat éreztem csak, a halak nem voltak elemükben, de azért pár kisebb domit sikerült kiszednem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve begázoltam a túlpart elé, és innen dobáltam a zúgókat és a mögöttük lévő visszaforgókat. Nemsokára a tervemet alátámasztva, sikerült egy jobb halat fognom:

Megvagy!

Na végre!

Továbbmentem, úgy gondoltam erről a helyről többet nem fogok, a fárasztással szétlocsogtuk a helyet. Egy fa mellett hangosan rabolt egy balin, amit szintén célkeresztbe vettem, de itt már nem nagyon tudtam továbbmenni a vízben, igazából nem tudtam elérni a helyét. Patthelyzetbe kerültem, mert innen már nem értem el a túlpartot, a bevált csalihoz meg ragaszkodtam, így kénytelen voltam visszafordulni. Néhány rövid dobás után a nyerő csali a szemközti fán landolt egy erősebben megsuhintott lendítés miatt. Mivel ilyen színben már nem találtam a nyerő Kenart-ból a dobozomban, ezért egy kishal mintás Hunter húztam a kapocsba. A jó halam már megvolt, nem kell aggódnom. De néhány dobás után csak kellett, mert a csalim megtetszett egy olyan domolykónak, amiért az ember elmormol minden horgászat előtt egy imát, legyen bármilyen felekezet tagja is. A fárasztás nem volt rövid, nem tudom mennyi idő, de a fékem gyönyörű előadást muzsikált a fülembe ezalatt. Amikor megláttam a halat, nem is bíbelődtem a kivétellel, kivezettem a partszélre, az akkor már kissé lenyugodott öreget. Az előző halnál használt füves ideiglenes műteremre fektettem (mindenhol csak kavics), néhány kép után és egy kis babusgatás követően engedtem útjára.

Az Öreg

Kiemelés előtt

Fárasztás, ahogy én csinálom.

A szembepart alól

Emlékszem a nem túl jól sikerült pecák után mindig azt mondtam: „Szép ez a hely!”. Hát most kiderült halas is.

H.Marcinál jobb guide nem kell, ha Garamról van szó. Sok helyet ismer, emlékezetből sorolja a gázlós pályákat, lévén elkötelezett legyes (is) a lelkem. Ezúttal egy olyan helyre vitt, amit már sokat emlegetett a közös horgászatok során. Egy hatalmas kavicspadról indultunk, egy tényleg olyan helyen, ahol egy folyamkilométer alatt ezernyi lehetőséget látsz. Van itt zúgó, lapos kavicsos part, nagysziklás kövezés, sziget kis ága amiben alig csorog a víz, szakadt magas löszfal és bedőlt fás visszaforgó is.

Csak lestem, mint a moziban

Én egy szigetet vettem célba, Marci lefelé indult egy zúgó felé. Egy darabig mindenféle esemény nélkül telt a horgászatom, leszámítva 2 wobblerem elvesztését, ami megértette velem, hogy a szakadt part és köztem egy komoly akadó várja, hogy az egyszeri pecás víz alatti karácsonyfávvá díszítse színes csalijaival. Ezt a kecsegtető helyszínt feladtam. A szélén sikerült néhány apróságot becsapnom, de az ember nem azért jön a Garamra, hogy a sihederhadat zaklassa. Visszafelé indultam, és a sziget belső, lassan áramló tiszta vizét dobáltam. Ekkor már váltottam bogárcsalikra, ez telitalálatnak bizonyult. Néhány kisebb domi után, az úszó bogaramat egy igen szép domolykó vizslatta érdeklődve, igazából nem is tudta elsőre mit csináljak, csak mozdítottam egyet a spiccen. A következő pillanatban egy hatalmas burvánnyal hörpintette le a kis darazsat, a bevágás után pedig jöhetett a kicsit keményebb fárasztás. Néhány kör után már tátogva pózolt az igen szép domolykóm, és néhány fotó után már engedtem is vissza fagyökeres búvóhelyére.

A bogaras gyökérlakó

Még az igazi is szúrós falat

A majdnem világrekord „domolykóm”, ami nem az volt!

Ez már egy másik sztori lehetséges kezdete

Azért egy szakavatott kézben már máshogy működik!

Nagy dobás, nagy hal!

Néhány száz méter megtétele után találtam egy jó kiszélesedést, amolyan „három az egyben” helyet találtam. De egy kisbalinon, és egy kisebb domikon kívül sokat nem adott a valóban ígéretes hely. Átgázoltunk a másik oldalra, Marci tanácsára próbáltuk megkeresni a keresztkövezést. Miután a nyelvünk már a vízben lógott a nagy menetelés közben, ezért kimentünk a partra és itt folytattuk a sétát. Megmásztunk egy dombot, de lejáratot nem találtunk a vízbe, én pedig egyre inkább szembesültem azzal, hogy a neoprén ruha a vízben kellemes, parton viszont olyan, mintha egy működő kazánt cipelnél a nadrágodban. Nagy szakadék választott el minket a víztől és mivel már esteledett, inkább a visszafordulás mellett döntöttünk. Újra vízbe szálltunk, és így próbáltuk leküzdeni a köztünk és az autó közti távolságot, persze a dobálást még folytattuk. De ekkor már nem sok értelme volt az erőfeszítéseknek, ahogy a nap lebukott, a halak aktivitása is csökkent, sőt a víz elnémult. Furcsa egy dolog ez, hiszen rengeteg hal él ebben a folyóban, nem nagyon értem, miért állnak le teljesen, de ezt már többször is megfigyeltem. Mire visszaértünk, már a szülinapi party is beindult, kocsik jöttek-mentek a gátoldalban, az egyik szebb napokat megélt Golfból már messziről ordított a Modern Talking egyik régi klasszikusa, így igazi retró hangulatban szabadulhattunk meg vizes ruháinktól.