f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Talán révbe értem

00Talán révbe értem

Ezen írás szolgáljon elrettentő példaként azoknak, akik a műlegyezést a klasszikus formában szeretnék művelni. A cikk megírásához jó adag öncenzúrára volt szükség, hogy a 18 év alatti (és feletti) legyes társadalomnak meg merjem mutatni. Következzék tehát egy legyes „eretnek” siker(?)története. Csak erős idegzetűeknek! A többségünk valószínűleg átesett a horgászat különféle egyéb fázisain, mire kikötött a műcsalis horgászatnál. Saját esetem sem tér el a sablon forgatókönyvtől.

 

 

Az általános iskola és gimnáziumi évek az úszós és fenekező horgászat jegyében teltek. A szomszéd srácnak volt egy pecaboltos nagybátyja, valahogy így kerültem kapcsolatba a pergetéssel, de pénzem sose volt, hogy álmom valósággá váljon. Édesapám a jövőmet a takarékbetétben látta, így a születésnapokból és a locsolkodásból összetarhált pénznek az OTP több hasznát látta, mint én. Pedig a gimnázium végére már marhára elegem volt a „hagyományos” peca végeláthatatlan mennyiségű kellékéből... főleg azért, mert az eredmény majdnem mindig alulmúlta várakozásaim. Kevés halat meg bármivel lehet fogni. Semmit meg pláne. Végül Isten meghallgatta imám, s pergető bottal áldott meg egy szombati napon, majd két hónapos önsanyargatás után Isten orsót is teremtett rája. Nagyon szerettem a módszert, nyughatatlan véremet a kellemes gyalogtúrákkal egybekötött peca remekül csillapította. Nem volt sok motyóm, de boldog voltam, élveztem a minimalizmust és apránként fogdostam halat is. A temérdek kacat is otthon maradhatott végre. Úgy éreztem megtaláltam az igazit.

Éppen felszerelés bővítésen törtem a fejem, amikor egy kajaktúrán évfolyamtársam szóba hozta a legyezést. Akkori tudásom kimerült egy ősrégi cikkben, ami a Sporthorgász újságban jelent meg Kövi Gábor tollából. Elkezdett izgatni a dolog. Azt olvastam léggyel szinte mindent meg lehet fogni, és hogy az igazi legyes maga meg tudja kötni, amivel fog. Hát barátom, ezt nekem mindenképp ki kellett próbálnom. 2004 tavaszán történt, hogy egy kis magánmelóból csurrant némi plusz pénzem és elhatároztam, hogy megveszem életem első botját. A budapesti Kaland horgászboltban lefolytatott villám eszmecserét gyorstalpaló dobókurzus követett a Népligetben. Nemsokára egy máig is tartó barátság alakult egy Sió menti sráccal, aki felajánlotta, hogy bármilyen arra látogató újoncot szívesen elkalauzol. Fentebb említett egyetemi cimborámmal vonatra ültünk és irányba vettük Felsőnyéket. Visszaemlékezve az első önálló pecámra, talán ha egy nyamvadt halad tudtam kibűvészkedni; a legyezés viszont – akkor még nem voltam ebben oly biztos - egy életre megfertőzött. Amilyen gyorsan jött a bot úgy tűnt fel a színem első satum is, és mellemre tűztem jelmondatom „Csak saját léggyel!”. Eleinte átkoztam is magam ezért. Az öntanítás néha majdnem öncsonkításba csapott, főként frusztrációmtól feltüzelt állapotban. A pergetést valami elképesztően rövid idő alatt teljesen leépült. Eleinte előfordult, hogy mindkét botot vittem, de szinte kivétel nélkül mindig a legyest markoltam meg elsőre, ami mintha a kezemhez enyvezték volna, úgy ragadt oda a nap végéig. Fél év elteltével már kizárólag csak egy bottal pecáltam. Kicsit szomorúan írom a sorokat, most érzem át igazán, hogy valami akkor megszakadt. De a „Zen” hajtott, így fejest ugrottam az új horgászéletembe. Ti is tudjátok, az ember olyan, mint a gyerek, ha valami új, akkor azt nagy hévvel csinálja. Kicsit aggódtam is, mikor fogy el a gépezetből a gőz, főleg azért, mert akkora már minden felszerelésemnek új gazdája volt.

Becsúszott egy halmentes rövid külföldi tartózkodás, aztán újra hazaköltöztünk. A foci VB évében Körmenden kaptam melót. Vas - megye számos kis pataknak ad otthont. A szerelem lángja újra lobbant. A Strém-patakot kevesebb időbe telt elérnem, mint amennyi időt az első két bekezdés elolvasása igényel. Szárazlegyes peca, felfelé dobálós nimfázás minden ment, sok szép halat véshettem fel a botomra. Primitív, szőrmók csukalegyeket is kötöttem és fogtam pár kanálszájút. Bár a Pinka többször kényeztetett én mégis a dzsumbujos Strém felső szakaszát preferáltam. Vonzott a „vadon”. Ezt nem lehet leírni, egyszerűen megbizsergetnek bizonyos vizek. Aztán a pecának vége lett. Drága másik felem sehogy sem tudott elhelyezkedni, a tartalék meg fogyott. Mozdulnunk kellett.

Angliában kötöttünk ki. Ez az ország az Európai Uniós csatlakozást követően olyasmi volt a XXI. században, mint Amerika az aranyláz idején. Rengeteg ember özönlött ki szerencsét próbálni, és mi úgy gondoltuk jó lesz ezen tömeg részét képezni. 2007 januárjában történt ezen jeles esemény. A beilleszkedési nehézségek után 2008-ban kezdtem újra horgászni. A modern legyezés őshazájáról azt gondoltam, hogy minden városban van valami über tuti pisztrángos vagy péres víz. No nekünk is rögtön kijutott egy az Alföldhöz hasonló vidék egy rusnya várossal, rendes víz meg egy szál se. Segítséget remélve gyorsan felregisztráltam az országos fórumra, csak hogy megtudjam a társadalom több, mint száz százalékát nem érdekelte az egyéb halak műlegyes horgászata. Remek!

Erős kétoldali horgászágyi lázamból egy furcsa szerzet gyógyított ki, amikor 2008 őszén belebotlottam írásaiba az egyik fórumon. Rendszeresen naplózta horgászkalandjait és rengeteg hasznos információt bocsátott ki az éterbe végre olyasmikről, ami engem is érdekeltek. Ő Dave, vagy ahogy a fórumlakók rettegik nevét, Skateboard Dave:

 

01

Borzadjatok! De mindig mindent csak, és kizárólag léggyel!

 

Első találkozáskor valami lepukkant csöves benyomását keltette… „nem legyezéshez méltó”, gondoltam magamban. Pedig a fickó nagy spíler, de még mekkora! De persze ebből én ott semmit nem sejtettem még.

Dave horgászati stílusa teljesen idegen volt. A lopakodásra fektetett hangsúly rögtön szembeötlött. Hihetetlen közelségből volt képes halat teremteni, miközben folyton osztotta az észt, hogy mit csörtetek, meg minek gázolok meg egyébként is miért nem úgy csinálom, mint ő. Főtt a fejem, nagyon iparkodtam, olyannyira, hogy a kilométerórát le kellett otthon takarni az asszony elől, annyit autóztam Peterborough és Leicester közt, hogy magaménak tudhassam legalább a töredékét barátom negyed évszázados szaktudásának.

02

Otthon ezért bünti jár!

 

03

A tanítás demonstrációja...3 méterre tudtam lopakodni miközben a csalán jótékonyan összemart.

 

04

Hol az ember a képen? Keresd a rózsaszín alsógatyát!

 

A cserkelés egy külön tudomány, el kellett ismernem. Az útját meg igen göröngyösre  kövezte a Teremtő, csak úgy csetlettem-botlottam rajta. Pár évem tuti ráment, mire az alapok rögzültek. Amikor már majdnem féllábú nindzsaként tudtam lopakodni, akkor meg a dobással gyűlt meg a bajom. A sokszor erősen benőtt vizeken legyezve nem sűrűn adódik tiszta helyzet a klasszikus dobásra. A partot megfogni, bokrokról cuccot lerángatni és borzalmas vircsaftot csapni nem feltétlen szerencsés, ha az ember karnyújtásnyira van a jószágoktól. Így ismerkedtem meg a katapult dobással. Otthon kertben vagy szobában is lehet vödörbe lövöldözni, gyakorlás gyanánt. Nekem mindenképp megérte.

 

05

Katapult vagy csúzlidobás a' la Dave

 

A fenti képen az akció kicsit nehezen látható. Lényegében: botot megfeszít, célra tart és kilő. Istennek ne döfjön senki a bottal se előre se oldalra! A pontosság rovására megy, én csak tudom, marékszámra elszaggatott drága legyeim a megmondhatói. A katapulttal kapcsolatban még az jutott eszembe, hogy az együtt elpecázott 4 év alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a hosszú bot nem csak a csajoknak jön be; megnöveli a meghorgászható távot, a nimfákat kicsúzlizva sebészi pontossággal lehet a csalit a kívánt helyre juttatni, mindezt minimális mozgással. Akkor most hogy is van ez a legyesdobás? Dave mondatát idézve „a maszkulinitás nem abból ered, hogy legyes bottal csápolunk, a férfit a halfogás teszi azzá”. A klasszikus legyezés rongyszőnyege egyre csak csúszott ki a lábam alól, a gonosz manók meg csak rángatták szüntelen. De bánta a fene, amikor a folyamatosan fogtam.

Azt is megtanultam miért kell a botot szétszedni. Eleinte sokszor nem volt kedvem vacakolni hogy kettőbe kapjam a cájgot, csak hogy valami szűk résen át lógassak a talpam alá. Aztán persze jött a koma, akitől már csak fényképekről láthattam, hogy mit fogott a bonyolultabb helyekről, amiket én sorra kihagytam. Hatalmas felismerés volt, hogy nem jó lustának lenni. Látószögbe kerültek a többrészes botok, és végül a teleszkópos botok. Életem azóta is kínzó dilemmája, hogy honnan szerezzek egy jó és mindenképpen sekély zsebméretemhez kellemesen idomuló, többféle hosszban zárolható pálcát. Mennyi átvirrasztott borgőzös éjszaka ment már el erre. Az italozás oka az a bizonyos plátói szerelem, amit egy napon az a tetves Google dobott ki egy olasz bot személyében. Azóta is átkozom a napot. E-mail váltás után kiderült, hogy a botot kézzel készíti a pali, és négy különféle hosszban lehet rögzíteni, ami lényegében ugyanannyi botot jelent egy áráért. Hasznos, no de 500 eurót egy botért? A szívem szakadt bele. (2013 Február 8, Otthonról jött a hír, hogy családom már gyűjtést rendezett, testi egészségem megóvása érdekében. Aki segíteni szeretne annak privát üzenetben elküldöm a számlaszámot. Köszönettel, a Balázs család)

06

Lapul az álnok pecás!

 

07

Nyíltabb terepen szintén közelre csúzlizva. (A mérce végett a bot kicsit rövidebb mint 7 láb)

 

08

Megvagy!

 

09

Az eredmény

 

Azért vettem teleszkópos botot is. Igaz nem a méregdrága olasz csodát, meg gyűrűk sincsenek rajta. A legújabb szerzeményem a Tenkara. Teleszkópos, megfizethető, roppant könnyű és roppant érzékeny. Három vagy négy botot is simán elvisz a kis hátizsákom, a már előre legyártott előkéket semmi ideig nem tart felkötni és a legfontosabb, hogy lehet vele halat fogni. A fix zsinór nem mindig szerencsés, de egyelőre az a bizonyos lila köd jótékonyan elfedi az ilyen irányú nüansznyi problémákat. Nagyobb halakra kiötlött pálcák is készülnek, így pipa röpülhet a darabosabb domcsik melletti rubrikába is. Az igazat megvallva nyáron a tökig érő dzsuva adta lehetőségekkel élve a rövidebb botokkal is lehet boldogulni. A halak nagyobb kedvvel loholnak a tovasurranó légy után a melegebb hónapokban, nem esszenciális a hosszú bot adta kontroll.

Legyeim is elkezdtek idomulni a horgászati stílushoz. A metamorfózisuk elkerülhetetlen volt. „Vízfejük” nőtt és bozontosabbá váltak. Dave dobozának egyik allandó lakója a tadpole (ebihal magyarul). Lényegében egy micro jigről van szó, nehéz fej (a legnagyobb Volfrám golyók a planétán, néha meg kicsit kisebbek) és ultra mobil farok jellemzi, ami leginkább marabou vagy csirke pelyhes alsó tollazatából készül. Ki lettem okítva, hogy a tadpole és a woolly bugger közt a körbetekert bordázat húz határt. Nekünk borda sose volt, így egyszerűvé vált a névadás. Elfigyeltem, hogy albioni komám sügérre vertikálisan jiggelteti (mi mást is lehetne a sügiknek mutatni), domolykóra pedig lassan, lebegés szerűen úsztatja, néha meg-megindítva. Remekül működött. Azóta nekem is rogyásig van a dobozom velük. Szinte meztelennek érzem magam nélkülük.

 

10

Ahogy én kötöm.

 

Fejlesztésem egy másik fénypontja a Wiggle Fish. Szemek alatt a fent látható Volfrám fej lapul. Macerás megkötni de a sügérek és csukák nagyon szeretik. Tavaly még süllőt is fogtam velük. Valljuk be, nagyon megdobja az élményt, ha saját kreálmánnyal fogunk bármit. Ezeket leszámítva

111213

van még pár átlagosnak mondható legyem (fentebbi apróságok). De nem is kell több kedvenc vizeim meghorgászására.

 

14

Wiggle Fish csapat.

 

15

A legyek tudják a dolgukat.

 

A „torzszülöttek” lassan átvették az uralmat a legyes dobozban és idővel mindent kitúrtak. Rabja, megszállottja lettem a nimfázásnak és az apró sztrímeres horgászatnak. Végre felfogtam hogyan kell vezetni őket, és mik az általános szabályok a zsinór “struktúra” kialakításában. Manapság már nem riadok vissza három légy felkötésétől sem. A fentebb írtakért még egyszer szárazlegyekből rakott máglyán fogok égni, amit a Frederic Halford követők egy mészkőágyon futó patak partján raknak majd meg, de már ez sem érdekel.

Utoljára hagytam egy igen fontos megfigyelést. Már fentebb említettem, hogy télen a halak nem rohangálnak a tovasodródó élelem után, legalábbis nem olyan vehemenciával, mint nyáron. Ezek a haszontalan keszegfélék, a domcsit is beleértve lehűlő folyóvízben jobban szeretik a sodrásnak felfelé lassan mozgatott vagy megállított csalit (szárazlegyet kivéve), ami a víz hatására éppen csak meglibben. Többször figyeltem ki, hogy Dave a lassabb részeket megkeresve nagy akkurátusan a visszaforgó alsó részébe plottyantja legyeit, majd a fenékreérést követően valami irtózatos lassan elkezdi bevontatni azokat, sodrásnak felfelé természetesen. Lassú húzás, meg-megáll a nimfa, amit megint lassú behúzás követ. A hosszú bot nagyon jól tud jönni ilyenkor is; rengeteget segít, ha a fősodrás felett át kell nyúlni a túlparti langóshoz. Télen eddig csak így sikerült egyéb halat fogni zsinórban, minden más vezetési technika becsődölt.

Summa-summarum kezdtem belejönni, felismerni mik a tipikus haltartó helyek, és teljesen belehabarodtam a törpe vízfolyásokba. Azt a bizonyos rongyszőnyeget a szorgos kis lények 2012-ben egy erőteljes rántással végleg kipenderítették a lábaim alól; másnak sem kívánok a sajátomnál „rosszabb” orra esést. Éljen a kis patakos, testközelből művelt horgászat!

 

 

16

 

Úgy érzem talán révbe értem. Sok szép fogást és rengeteg kellemesen „elkatapultált” órát tudhatok magam mögött, ami talán Dave nélkül máshogy alakult volna. „Szenvedélybeteg” lettem. Már nem érdekel, hogy mit fogok és mekkorát, legyezve minden hal egy élmény. Bár adódik hatékonyabb módszer, mely minden bizonnyal több halat képes felmutatni, számomra egyik sem képes a legyezéshez fogható közvetlen érzést hitelesen leutánozni.

A „kockafejem” már körvonalazódik, azért is tervezem, hogy idén felkerekedek és elmegyek valami nagyobb vízre, tapasztalatbővítés címen, meg hátha dobhatok is párat. Csak ki ne újuljon az agorafóbiám!

 

Írta: Balázs Péter