Fájó horgászetika?

Részletek

Írta: Korvin

Fájó horgászetika?

Rövidke horgász pályafutásom alatt eljutottam arra a szintre, hogy érdekelnek a halak. Nem úgy, hanem még jobban. Mint Európában jellemző, nekem is Biblikus alapú a világnézetem, ennélfogva bennem is jelen van az általános értékrend az állatokról (a nem vallásos olvasók nevezzék egyszerűen kollektív tudattalannak)

Mózes első könyve, a teremtésről - 9. fejezet: (1) Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. (2) És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; (3) Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.

Nyilvánvaló, hogy az Ember ezzel – kihangsúlyozva: ezzel az áldással – a hatalommal nem megfelelő módon él. Ha egy apa a gyermek kezébe ad valamilyen értéket, akkor a gyermek két dolgot tud tenni: tönkrevágja vagy megőrzi. A döntés joga a gyermek kezében van. Ugyanígy az Ember kezében is ott a döntés lehetősége.

Mindenesetre én az utóbbi-, tehát a kapott értékek megőrzése mellett teszem le a voksom. Rendben, eddig ez így szép és jó, azonban az elvek önmagukban semmit sem érnek. Hogy működhet ez a mindennapokban? Horgászként hogyan élhetek a kapott joggal és hol a határ, amikor már visszaélek vele? Mi az az egyszerű szabály, ami könnyűvé teszi a döntést kérdéses helyzetekben?

Alapvető kérdés: szabad-e horgászni?

Kicsit visszamegyek vallástudományosba. Adott egy törvény, amit be kell(ene) tartani. Az emberek nagy része be is akarná tartani, de… De mindig akad egy kivételes eset amikor... A jó szándékú ember (tudjuk pokolba vezető út, meg minden) erre kitalálta, hogy a törvényre alapozva hoz egy szabályt, ami jó két lépéssel durvább, csak azért, hogy nehogy megszegje a törvényt. Ismerős lehet a történet, hogy pont ezek a jó szándékú emberek akadtak ki arra a forradalmi-szakadár újítóra, aki azt mondta, hogy fiúk, ez eredetileg nem így működik, mert a törvényhozó szándéka nem ez a rideg szabályrendszer volt és, hogy van egyetlen szabály, amivel az egészet könnyedén lehet kezelni (szeretet, ha valaki nem tudná)..

Hogy jön ez ide?

Egyik véglet – Annyi halat fogok ki, amennyit csak akarok és/vagy tudok, még ha végül a disznónak is dobom a fagyasztóban megromlott halhúst, hiszen Istenadta jogom: a tenger (értsd vizek) minden hala a kezembe adatott, szóval eszközökben sem kell válogatni, hiszen nincs megtiltva semmi.

Másik véglet – ne horgássz, mert kipusztulnak a halak, zavarod ívás közben őket és fájdalmat okozol nekik.

Felismerhető az analógia a két véglet és a törvény kezelés módszerei között? Ugye, hogy ugye. A meghúzott irányvonal (Isteni áldás vagy kollektív tudattalan szándéka) sem egyikkel, sem másikkal nem azonos. Habár az utóbbi egyértelműen közelebb áll az eredeti célhoz, mégis jobban hasonlít a hozzáállás a bibliai farizeus irányzat „hozzunk még pár szabályt, hogy nehogy megszegjük a Törvényt”-féle megközelítéshez. Nos, messze elkerülném a „forradalmi-szakadár újító” címkét, mégis ezek a gondolatok kavarognak bennem: Szabad-e fájdalmat okoznom bármilyen élőlénynek, csak hogy a zsákmányszerzést imitálva  örömömet leljem egy szabadidős tevékenységben? Szabad-e horgászni ívási időben? Zsákmányként tekinthetek-e a halra, ha tudva tudom, hogy a számuk jelentősen megfogyatkozott? Mindenkinek megvan a maga érvrendszere, de én személy szerint arra hajlok, hogy mindhárom kérdésre a válasz igen.

Szabad-e fájdalmat okoznom bármilyen élőlénynek, csak hogy a zsákmányszerzést imitálva  örömömet leljem egy szabadidős tevékenységben?

Az érveim: Fáj a halnak?

Tudósok kutatják mindkettőt és a legutolsó vélemény szerint (habár a két ellentétes álláspont rendszeresen válja egymást) a halak éreznek, de nem élnek át hasonló fájdalmat, mint az ember. Ha nem fáj, akkor fél a hal? Erre tudományos eredményt nem ismerek, csak a józan eszemet használva logikázok: Abban egyet érthetünk, hogy vadon élő állatok napi rutinjához tartozik a "megesznek vs. megeszlek". Az állat nem ember - az ember számára horror az ilyen élet. Az urbánus/humánus gondolkodásban ez nem is elviselhető. Pont ezért csúsztatás az állatba ugyanezt a horror érzést belegondolni. De legyen, tételezzünk fel antropomorf, emberi érzéseket az állatokban: ha elkapja valamelyiket egy nagyobb és mégis megszabadul, akkor azt nem sikerként, túlélőképessége bizonyítékaként, netán örömként élné meg? A vadon élő állat nem fél vagy retteg élete minden percében. Nem képes félni a jövőtől, nem tud aggodalmaskodni. Kvázi apátiában várja a túlélés lehetőségét vagy a végzetét. A sporthorgász kamu végzet.

Etikai kérdés, hogy a hal stresszelése árán szerezhetek-e örömet magamnak?

Attól függ... Az állat élete árán szerezhetek-e ennivalót magamnak? Az állat fáradozása árán megkönnyíthetek-e munkavégzést magamnak? Modern emberként sem lehet ezeken átlépni. Ha eszel vagy valaha ettél már húst, akkor képmutatás lenne nemmel válaszolni a fenti eredeti kérdésre.

Még egy gondolat. A halaknak van védekezési lehetőségük. Nem nagy, de hatékony.  Tanulnak, és nem hagyják magukat. Ismertek az agyonhorgászott vizek nehézségei, ahol a halak öt méter távolságról, rezgésminta alapján felismerik már a teljes Rapala portfoliót...

(forrás: http://peta.org)

Szabad-e horgászni ívási időben?

Hohó, kritikus téma! Még a sporthorgászok között is!

A számomra példás és követendő sporthorgászok is szégyennek érzik, ha tilalmi időben tilalmas halat fognak. Fognak, de nem zsákmányolnak. De miért szégyen? Mert zavarjuk ívás közben - jön kapásból a válasz. Nos, részemről ez pontosan megfelel a farizeus irányzat „hozzunk még pár szabályt, hogy nehogy megszegjük a Törvényt”-féle megközelítésnek. Eleve nem tudjuk mikor kezdődik az ívás. Ez folyónként, tavanként, évenként, megyénként és kitudjamimég alapján változó. Ugyanígy az ívás vége. Következésképp a farizeus gondolkodásmód erősebb szabályt követel a törvénynél. Szerintem hibásan.

Tévedés ne essék, nem a húshorgászok szabályairól lamentálok itt. Az megoldhatatlan probléma jelenleg, számomra. A sporthorgászokról, a természetet szerető emberekről beszélek.

A Norvég Állatvédelmi Tanács a catch and release ellen emelte fel a hangját. Nem, nem a halálozási ráta (0-40%) alapján. Szó sincs róla! Nem tartották etikailag védhetőnek, és kifejezték aggodalmukat abból a szemszögből, hogy a CnR egy lépéssel még jobban eltávolítja a társadalmat a természettől.

Bizony. Ez is egy nézőpont.

Modern emberként sem ildomos lazán túllépni a múlton. Azon, hogy alig száz-kétszáz évvel ezelőttig a halászat természetes és fenntartható módon folyt. A halászok, pákászok, víz mellett élők tudták, hogy mivel tartoznak a víznek és mi az amit elvehetnek belőle. Gondolod, hogy ívási időben hagyták éhen a családot, üresen piacot? Lásd itt (http://lexikon.katolikus.hu/):  „Husvéttól fogva Szt Jakab napig mindenféle hal ívik, azért ez idő alatt nem kellene öreghálókkal halászni, hanem a nagy vizekben, ahol nád nincsen; de a tókban és a nádason a partoknál nem kellene engedni."

Tévedés ne essék, nem azt szorgalmazom, hogy az ikrák és fészkek között gázoljon tökig az egyszeri sporthorgász, vagy azok csapatai. Egy esetleges eltúlzott etikai vadhajtást igyekszem csak megkérdőjelezni. Zavarom a halat ívás közben? A józan észre apellálok. Csak a horgász tudja zavarni az ívó halat? Megszűnik a vadászat és ki van írva a fészekre, hogy „ház”, mint a fogócskában? Nem zsákmánya a ragadozó halaknak egy ívó, fészkét őrző hal? Milyen zavarásról beszélünk? A tudás alapvető. Mikor és hogyan. Ha ennek birtokában van a horgász, akkor részemről semmiben sem kifogásolható egy sporthorgász ívási időből származó trófeafényképe.

Zsákmányként tekinthetek-e a halra, ha nyilvánvaló, hogy a számuk jelentősen megfogyatkozott?

A tudás alapú önmérséklettel és józansággal sokkal többet lehet tenni a Természetért, mint  más módszerrel. Istenem, hiszen mi is a rendszer részei vagyunk. Mondhatja egy fogaskerék, hogy „Jaj de nagyon pörgök, most már aztán inkább nem is csinálnám ezt”? Ahelyett, hogy „na akkor lassítsunk egy kissé”?

A Noé idején ránk bízott természet egy kincs, amely haszonra (=áldásként) lett ránk bízva. Nem csak simán megőrzésre. Az ember nem lehet semleges része a rendszernek. Az emberi élet egyik célja, hogy pozitív hasznot hozó elem legyen az egészben. Ez pedig a szabad akarattal hozott döntéseinken múlik.

Ha másképp gondolod, akkor itt az ideje szólni, mert kíváncsi vagyok a konstruktív hatású más nézőpontokra.

Írta: Korvin