f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Zole az ördög….és más zagyvai történetek II.

00 Zole az ördög….és más zagyvai történetek II.

Nagyjából másfél éve kezdtem el a Zagyván horgászni, elég sok kilométert jártam már a partján. Szinte szerelmese lettem, pedig szolnoki származású révén húsz évet éltem tőle néhány ezer méterre, de akkoriban csak a Tisza érdekelt. Ezért hol magam, hol Skill sporttársal fedeztem fel horgász hóbortom legújabb helyszínét.  A fenti szinte patakszerű, a lenti már-már tavi külalakkal bíró és az átmenetet képező középső szakaszokon is megfordultam. Ez a kis folyócska csodálatos élményekkel adományozott meg, ezért egy kétrészes történetfüzérrel tisztelgek előtte.

Latin domolykók

Mielőtt a címre felkapnád a fejed Kedves Olvasó, ne ijedj meg ez a kis történet nem Spanyolhonban, vagy Copacabana homokos partján és nem is Taljánországban fog játszódni, hanem a Zagyván. A furcsa cím magyarázata pedig a következő:
A nyári kánikula elől mi is strandra menekültünk, így a közelsége miatt a pásztói strandon próbáltuk túlélni a rekkenő hőséget a lányommal és párommal. Itt ütötte meg a fülem a következő monológ: „Kármen, szaladj vissza Robertohoz, kell-e neki lángos?” Ez a mondat pedig cirka tíz kilométerre van attól a helytől, ahol a kánikula ellenére próbáltam halakat fogni a Zagyva felső szakaszán. Ennyit a rendhagyó címről, jöjjön az, amiért itt jelenik meg ez a kis történet, azaz a horgászat.

Már elterveztem, hogy kipróbálom ezt a részt is, mert nem egy fórumtársunk kergeti itt a domolykókat szép eredménnyel. Mivel nyáron sok időt töltünk ezen a környéken így egy próbatúra megszervezése még a családnak sem okozott nagy kompromisszumot. De a horgászat ebben a kánikulában elég embert próbáló feladat, bár a patakszerű folyócskát körbeölelő erdő menedéket adott a napsugarak elől.

01

A patakszerű folyócska


Egy hídnál parkoltam le, közelsége miatt az első próbának pont megfelelő a helyszínnek gondoltam. A baj csak az volt, hogy rengeteg volt a kis domi, és menni a parton szintén elég nehéz volt. Talán, ha akkor már lett volna valamilyen gázlóeszközöm, és végigmenetelek a mederben és több esélyem lett volna a nagyobbacska halak megfogására, de mint tudjuk, a ha-val kezdődő mondatnak sok értelme nincs. Így hát maradt az erdőben történő menetelés, ami még árnyékban is elég férfias dolognak tűnt. Nem nagyon kellett variálgatnom, egy fekete wobblert raktam a kapocsba (talán már meg sem lepődtök, de a gyártó Gpepp), és a túlpart elé dobva már pofozták is a nem túl termetes halak.


02

A jellemző átlagméret


Sok szedés volt, szinte minden második dobásra fogtam a tizencentis sihedereket. Persze ez nem elégített ki teljesen, de hát szegény ember vízzel főz, nem vagyok én olyan pecás, hogy még válogassak is. Jöttek a kölyok domolykók, és én minden durranós ütés után a nagy bucifejűt vizionáltam a horog végén, de a következő pillanatban már egy apróságot fogtam átmenetileg a tenyeremben. Közben fotózgattam, de a frissen feltöltött akkumulátorok nem bírták tovább szuflával a dokumentálási kedvem, mint később kiderült, drága lányom a játékainak a fotózkodását is végigszenvedték előző nap.

 



03

Egy megriasztott süni


Elértem egy olyan helyre, ahol a vízbedőlt fák között egy kb. 1 négyzetméteres tiszta helyet találtam. Csalicserét éreztem indokoltnak és beejtettem a kis tisztásba az apró süllyedő wobblert. Már a sodródó csalit leheletfinoman megütötte valami, amit furcsálottam is, de amikor megfeszült a zsinór és elkezdte táncát a kis fahal, már egy igazi koppantós kapásra kellett bevágnom. A halam nem volt matuzsálem, de legalább megszólalt a fék és fáraszthattam is. Sajnos a fénykép elmaradt (lett helyette maci és lovacska), de ezzel a pancsolással ezt a helyet már szétvertem, mentem volna tovább, de nem vállaltam a terepgyakorlatot, visszaballagtam a hídhoz. Átnéztem a híd másik oldalára, van itt egy zúgó, körbe náddal, -ez sem lesz könnyebb- gondoltam.

Egy húzásra megittam egy liter vizet, és sikerült találnom egy pár használt elemet a kesztyűtartóban. A fotómasina lassan tolta ki a csőrét, mint egy mormota az első tavaszi napon, de reménykedtem talán a piros jelzés ellenére lehet még egy-két fotót készíteni vele. Elindultam a köveken egyensúlyozva a zúgó irányába, és megvetettem lábam egy stabilabbnak tűnőn. Nem is dobtam, csak leengedtem magam előtt a csalit, a sodrás már vitte is, szépen evickélt a kövek között, mint egy pro licences raftingos. Amikor kiért a csendesebb részre, megállítottam és láss csodát, már jött is a várt kapás. A féket is meghúzta a sodrás segítségével a hal, de nem volt kérdéses a csata kimenetele. Nem akartam a köveken átrángatni, ezért lementem érte, a zsinórt feszesen tartva. Kivettem a halat, és a nádba fektettem, olyan huszonforma lehetett, fotó után engedtem is vissza az aranyhátú jószágot.

04

Akinek mér sikerült a féket zenéltetni

Megnéztem az órám -lassan tíz óra lesz-, ruhám már merő izzadság volt, megittam a maradék vizet ami lassan tojásfőzéshez szükséges állapotba került, éreztem itt az aznapi horgászat vége. Ez a fajta kánikula nem az egész napos pecákról szól, elég volt ez a két óra, szenvedtem eleget. Amikor hazaértem, természetesen kérdőre vontam (ez kicsit erős túlzás) lányom, milyen hozzáfűznivalója van a fényképezőgép problémakörhöz. De mint minden kényesebb kérdésre ugyanazt a választ kaptam, mint mindig ilyen helyzetben, és amire sosincs válaszom: „Jaj, apa, ne már!”. Ezután kivette a táskámból a masinát, nagymamától kért elemet és a kertben gyűjtött csigákat kezdte fotózgatni a gangon. Én pedig leültem a nyugágyra és hideg sört kortyolgatva elégedett vigyorral az arcomon néztem, hogyan telik meg új természetfotókkal a memóriakártya és merül le az elem ismételten.

Mindenkinek más a fontos…

05



A kicsik napja


Sajnos nem annyit horgászok, amennyit szeretnék. De ha vízpartra érek, akkor már nem számít semmi, gyakorlatilag csak akkor hagyom abba a pecát, ha a családtól már verbális full-kontakt reakciót váltana ki hiányom. De volt ebben az évben egy olyan nap, amikor megszólalt bennem a sporthorgász (de utálom ezt a szót, most talán mégis helyénvaló), és szétszedtem a botot, pedig ez nem jellemző rám ilyen esetekben.

Ez a nap nekem délben kezdődött. Ekkor szálltam be a kocsiba és vettem az irányt az egyik közeli zagyvai helyszínre. Az aratás rendben befejeződött, a tarló felett őrködő szalmabálák legalábbis ezt üzenték. Eső nem volt már egy hónapja, gondolom nem a rekordtermésről szól ez az év, majd ősszel az urbanizált lakosság idősebb tagjai, mély sóhajok közben mesélnek a két forintos kenyérről. Én már csak a kétforintos dalra emlékszek, szerencsére az örök már, ellenben a kenyér árával.

06

Tarlón napozó szalmabálák

Balinra, jászra készültem, a múlt évi csukahullám levonulta után visszaállt az élet rendje, ezzel együtt megnehezült a pecások dolga is, mert ezek a halfajok elég rafináltak, pláne egy ilyen kis vízen. A pályák is nehezedtek, bokrok, fák mindenfelé és vízinövények is elburjánzódtak, ezekben éldegélnek a kitanult halak, megfogásuk csak pontos és sokszor merész dobásokat igényel, aminek én azért nem vagyok olyan nagy tudója, de lelkesen szaggatom be a csalikat egy-egy jóbbnak tűnő helyen. Az első helyen, ahol a balinokat láttam mozogni, megálltam és néhány leúsztatás után sikerült is akasztanom egy kis őnt.

07

Hamar jött csöppség

Elégedetten dobtam vissza a csalit egy termetesebb hal reményében, de a villámgyors balinos kapás helyett csak egy lomha elnehezedést éreztem a boton és megérkezett az első kiscsukám. Jól akadt szerencsémre, a tűhegyes fogak még ekkora méretben is életveszélyesek a vékony monofil zsinórra.

08

Nem várt vendég

Reménykedve folytattam a horgászatot, abban bíztam hogy a csukák már elkerülnek, de nem igazán hallgatatott meg az imán, amin hithű ateistaként nem nagyon volt mit csodálkozni. Két wobblerem bánta az előke nélküli harcot, innen gyorsan tovább is álltam, a balinok csábító sellőtánca sem bírt maradásra bírni. Egy bedőlt fa mögött jászra jellemző mocorgást láttam, de a part közelsége és a kis hely miatt körforgóra váltottam. Ez gyorsan merül, nem kell neki idő, mint egy wobblernek, hogy elkezdje a hívogató táncát, pont ilyen helyeken verhetetlen fegyver. Belőttem a távot és néhányadik dobásra meg is jött a várva várt kapás, de nem az, amit én vártam, hanem egy újabb kiscsuka védekezett a zsinór végén. Furcsa egy jószág volt, mintha egy nyújtódeszkán egy nyugdíjasklub tagjai rétestésztát szerettek volna nyújtani belőle, hosszú volt, iskolapéldája a szivarcsuka kifejezés helyességének.

09

Jászkeszeg helyett jött

Ezt meguntam, gondolom a falakó jászkeszeg sem díjazhatta a pacskolást, ezután hetedhét határon túl lehetett, vagy a bedőlt fa egy odvában remegve várta a távozásom. Egy csendesebb részre értem, itt már a növényzet burjánzott a kis folyó közepén is, ami jó búvóhelyet nyújt a célhalaimnak, főleg a jászoknak. Kerestem egy tisztább részt, ahol volt egy kis esélyem akár több méteren keresztül is vezetnem a wobblerem, de egyetlen élőlény amit láttam, egy szembe lévő parton vízből kikászálódó teki-katona. Lehet neki is melege volt, mert olyan lassan jött ki a vízből, mint egy Andaxin-ra vodkát nyakaló lajhár. Gondolom, megszokta a természetes ellenség nélküli közeget, vagy csak természetfilmekből ismert Galapagos-i rokonait tekinti példaképnek.

10

Aki már a mesében is csak az eszével győz


Végre láttam egy kis mozgást a teknősön kívül a vízben is, ezért -magamhoz képest- óvatosan, a vélt jó helyig lopakodtam. Alulról belendítettem a csalit az egyik lyukba és elindítottam, de két tekerés után már le is akadt a hínárba. Mire sikerült kitéptem az átmeneti rabságból, tudtam itt sem fog már sok babér teremni nekem. Letisztítottam a kis csalit és az alkonyatban bízva kocsiba szálltam és másik helyszínt kerestem a más és főleg nagyobb fogás reményében.

11

Álcawobbler zagyvai módra

Negyedóra kocsikázás után már a vízparton raktam kapocsba a kis Original-t, adott már itt jobb balint, most újra bizonyíthat, gondoltam magamban. Két-három fordulatnyit beletekertem a hajtókarba, megállítom, majd újraindítom a csalit, mint a Tiszán tanultam, és az eredmény nem is marad el, egy szép koppanás után már szaladt is a halam. Azaz csak szaladt volna, mert sem a méreteit, sem a fajtáját tekintve nem volt az a nagy harcos. Egy süllőkölyök vergődött a zsinóron, hamar mehetett vissza a vízbe, a fogasmérettől messze volt, mind méretben, mind időben.

12

Az első süllőcske

Élt a víz, messze volt még az alkonyat, ennek ellenére rablásokkal jelezték jelenlétüket a halak. Reménykedtem jobb halban, bár azért lelkem mélyén sejtettem, nem a nagy harcosok soraiból kerülnek ki a snecikergető betyárok. Néhány dobás után egy csuka támadt a kis Rapalára, szájszéli volt az akadás, és egy kis húzom-vonom után, már mehetett a süllőgyerek után.

13

Szerencsés akadás


A part széle mellett vezetett wobbler le-leakadt az iszapban, talán húsz-harminc centi volt itt a víz, csak szakaszosan lehet vontatni a fahalat, de mivel elejétől kezdve így is gondoltam, ez nem zavart. Jöttek a kapások, de az akasztások után keserű szájízzel állapítottam meg, itt most megint csak egyoldalú lesz a harc.

14

Hol lehetnek a nagyok?

Egy óra után meguntam, felülemelkedtem a vadászösztönömön és kocsiba szállva egy újabb helyet kerestem. „Csak van itt normális hal is, ami féket húz és botot görbít!”, morfondíroztam a majd húsz percnyi vezetés közben. Az új szakasz nem esett messze az elsőtől, talán egy kilométer a távolság, csak egy kicsit lentebb álltam meg, és dugtam össze a kis botom, ma már harmadjára. A Nap már kezdett lebukni, a vízben éledeztek a rablóhalak, leültem és dobtam párat, egy neon-zöldes (éjszakai varázsszín!?) csalival, de ez nem hozta meg a sikert. Végre igazi nagy balinok randalíroztak a környéken, próbáltam az utolsó lehetőséget megragadni egy jobb hal reményében. Leballagtam a zúgóig, lassan engedtem a sodrással egy kis nyúlánk minnow-ot, szinte csak a felgyorsult víz táncoltatta a csalit. Nagyjából a folyócska közepén billegett a wobbler, amikor egy elakadásszerű kapás után megindult a várva várt nagy halam. Egy jobb balin húzta a féket, a rájuk jellemző veszett tempóban, de ez a harc amilyen gyorsan indult, úgy be is fejeződött, mert néhány pillanattal később már csak a műhal monoton veretését éreztem a kezemen.

15 

Az alföldi zúgó


Nagy levegőt vettem és indítottam volna útjára az ilyenkor szokásos mondandóm, egy-két káromkodással fűszerezve (vagyis inkább a káromkodásom egy-két szóval keverve), de nem tudtam megszólalni. Nem voltam dühös, mert magamhoz mérten mindent megtettem a nagy halért, ebben a napban ennyi volt. Leültem egy kőre, néztem a vizet, a halak is lassan alábbhagytak és nyugovóra tértek, a szúnyogok pedig eltűntek az első hideghullámmal. A csalit kiakasztottam a kapocsból, a botot szétszedtem és összepántoltam a két tagot.

16 

Zagyvaparti alkonyat


Sokat lehetne erről vitázni, elmélkedni, hogy miért csak ezek a kis halak akadtak meg akkor és ott a horgomon. Sorsszerűség, miniatűr csalik hátránya, vagy csak egyszerűen a nagy számok statisztikája jött le azon a napon egy ilyen eredmény formájában? Én a megoldást abban látom, hogy az a nap csak szerencse -vagy annak hiányának- hozadéka volt. Nem kell az ilyen napokban semmi hibát keresni…

17



….mert van amikor a szerencse a mi pártunkon áll!

Írta: Török József