Adva van két anyuka, két kislány és két pecára kiéhezett apuka. Mit lehet ilyenkor tenni, kedves Olvasó? Ne törd a fejed, mert itt a megoldás:

Mindenhol néztem a partot, hogyan tudnék a vízbe lejutni, de minimális gázlós rutinom inkább azt súgta, menjek tovább. Elértem a kanyarig itt kövek voltak a vízben, és mivel a part is egyre zordabb képet mutatott, így lemásztam a vízbe. Nagyjából megvetettem a lábam a köveken, és figyeltem a vizet merre kezdjek el dobálni. Mozgás nem volt, így a túlparton lévő bedőlt fa tövében landolt az első dobásom. Már a beesőre rámozdult egy hal, amit a következő dobásra meg is akasztottam. Legnagyobb meglepetésemre egy szebb domolykó volt a tettes, akit rövid harc után a tenyerembe tereltem. Visszaengedés után újból dobtam, és csodák csodájára egy hasonló méretű domi ficánkolt a horog végén. Végigszórtam a helyet és helyzet nem változott, minden második dobásra jött kapás.

Közben telefonon tartottam a kapcsolatot Petiékkel, mondták találtak egy jó gázlós helyet, de én nem akartam mozdulni a paradicsomi szakaszról. Nagyjából 15-20 halat fogtam innen, de ami a lényeg igazi fékhúzós bucifejűeket, és még az is megesett velem, hogy egy valami a horgot is kihajlította a kis wobbleren. Szóval, volt minden, mint a moziban. Ezután kigyalogoltunk a kocsihoz, örömmel nyugtázva, hogy úgy van, ahogy otthagytuk és elindultunk egy igazi gázolós helyre. Parkolás, öltözködés, „be a vízbe” sorminta után háromszáz métert gyalogoltunk felfelé Petivel. Itt egy kifolyó felett kezdtük a partszélt vizslatni. Nekem fennmaradt a Skill-féle csodacsalim és sokadik dobásra megakasztottam egy domolykót. Könnyen jött felém, de amikor a közelembe ért, úgy megvadult, hogy kellett néhány perc, mire újra a közelembe tereltem.

Amikor pedig Peti a „nagy” jelzővel illette (nálam biztos sokszor több domolykót fogott), már egyre óvatosabban bántam vele. Amikor megláttam az ellenfelem, elszörnyülködtem a méretein. „Minimum 50 centis” gondoltam, és még óvatosabban húztam magam felé, miközben Peti fotózott (a későbbi hitelesítésen 48 centin állt meg a halam). Talán harmadik alkalomra már tűrte a kezem, gyorsan nyakon ragadtam és már csak pózolnom kellett Jótevőmnek.

A vasárnap a panzió környékén dobáltam egy órácskát, átmentem a szemben lévő kavicspadra a szép libafos színű combcsizmámban, nem kis csodálkozást kiváltva a parton üldögélő ivó-pecázó panzió vendégekből. Egy kisbalint tudtam becsapni, de nem bánkódtam, mert jött a hétfő, egy újabb egész napos pecával. A hétfő reggel már hat előtt fent voltam, néztem a plafont és szövögettem a terveket. Megreggeliztem, Attila is megérkezett, így elindultunk Yoko után, aki már az én ajánlásomra a Steve-vel szeptemberben már egyszer végig vallatott részen várt minket. Gyors szerelés és csalimustra után, elindultunk a szeptemberben még adakozó szakaszra. A víz egy kicsit apadt, és ami nem tetszett és opálosodott is egy kicsit. „Most vagyok itt, most kell dobálni”, gondoltam, sokan mit nem adtak volna, ha a helyemben lehettek volna. Mindkét társam fogott már halat, nekem nem nagyon indult jól a nap. Talán már vagy két órája hajigáltam mindenféle eredmény nélkül, amikor egy fa melletti kis visszaforgóból sikerült az első halam megfogni.

Innen még jött kettő, de aztán dobálhattam bármit, a halak nem reagáltak semmilyen trükkömre, az igazat megvallva, amiből azért nincs olyan sok. Visszaindultunk és újra próbáltuk a már egyszer átfésült helyeket, de nem nagyon akadt jelentkező. A bokrok, bedőlt fák alá úsztattam be a wobblereket, sokadikra sikerült egy kis domit kiszednem egy fa alól. Ezután egy sziget mellőli visszaforgó adott még egy kis halat. Yoko elindult haza, itt is megköszönöm, hogy két éjszakás műszak között vette a fáradságot és kijött velünk pecázni. Mi folytattuk utunkat, egyre közeledve a hídhoz, amikor két fa között kiszúrtam egy szedést. Rádobtam és első dobásra bennmaradt a csodacsali. Ha őszinte akarok lenni, az is csoda, hogy eddig megmaradt, mert nem kíméltem, beúsztattam fa alá, dobtam bokor mellé, a víz alatti gonosz akadókról nem is beszélve, de ez tőr volt egyenesen a szívembe. Bosszúra szomjasan dobtam vissza Gpepp egy fekete csaliját, és néhány dobás után már meg is lett célt jelentő domolykó. A maga harminc centi körüli hosszával ez lett az aznapi legnagyobb és egyben utolsó halam is.

Nem evett igazán a hal, de a szenvedés ellenére magamhoz képest nagyon jó napot fejeztem be. Egy melós, nehéz napot zártam fél tucat hallal, és sokat tanultam belőle. Mert tanulni az ilyen napból lehet, nem akkor, amikor egy szerencsés helyről fogod egymás után a halat.

Tudom ez egy horgászoldal, de csak el kell mesélnem egy olyan történetet, ami azt bizonyítja, hogy Északon nem csak a folyókban történnek csodák, hanem a mindennapi életben is.

Ülök az irodában előttem egy táblázat, benne számok, százalékok, koncentrációk. Nézem a sorokat mindennapi életem részei, nem egyszer több órát töltök velük. Elmosolyodok és a felső sorba beírom 48, mire a program hibát jelez. Pedig nincs itt hiba, csak ez a buta gép nem tudja mit jelent ez a szám. Ízeket, illatokat, hideget-meleget, szavakat, mondatokat, halakat, mosolyokat, izomlázat, mókusmacskát, bugyuta franciákat, reggeli ködben tornácon ivott kávét és még ezer más érzést, ami ha egy agyban összeáll egy teljes képpé, örökké emlék marad. Most ennyi volt, de még visszatérek.