f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Paranoid Skizofrénia, avagy legközelebb remélem jobb lesz

„Időnként olyat teszünk, hogy magunk is megbánjuk, olykor idegenként állunk saját cselekedeteink előtt, néha meg nem értjük magunkat. A csúcs, amikor hitetlenül azt kérdjük magunktól: ez én voltam?”

Néha az az érzésem, többszörösen kettős személyiségem van. Egyik pillanatban pergető horgászként járom a vadregényes folyópartot, máskor meg pontyhorgász módjára elektromos kapásjelzőm csipogására vágyakozom a sátram előtt lobogó tábortűz mellett. Ezt fokozva, az elmúlt hétvége hatására, lelkem tovább szakadt, és az elmúlt eseményeket kétféle szemszögből is fel tudom idézni. Megszületett a pragma-realista, tényekhez ragaszkodó, eseményleíró énem mellett, a mendax-scriptor horgászújságíró. Ezt egy picit fokozom szadoexhibicionista-amentiával, és megterhellek téged kedves olvasó… Ne olvasd tovább!

Gratulálok te is ahhoz a csekély 100%-hoz tartozol, aki tovább kezdte olvasni. Azt hogy megérte-e? Rád bízom. Az egyszerűség kedvéért a horgászújságírót dőlt betűvel, míg a realista partizánt normál betűvel írom. Tessék hátradőlni az ülésekben, hajtsák fel az asztalokat és kapcsolják be az öveket…


Gyorsan jöttek és mentek a frontok

Különösen forró volt az idei szeptember. Éppen kedvenc patakom partján az alkonyat fényeit csodáltam, amikor egy kedves horgászcimborám hívása megtalált, és meginvitált egy őszi bojlis túrára. Köztudott rólam, hogy az elmúlt évek során a pergetés rabjává váltam, de nem tudtam nemet mondani a horgászkalandnak. A pillanat hevében rábólintottam a meghívásra, majd lerakva a telefont realizálódott bennem a tény, nincs is bojlis felszerelésem…

Minden évben be szoktunk iktatni egy három napos bojlizást a haverral. A kiülős peca sosem volt a kedvencem, de valahogy az a tudat, hogy napokig ugyanabban a ruhában, nomád körülmények között, a civilizációtól távol, pálinkával és sörrel felszerelkezve, imitáljuk a profi horgászokat, mindig megindítja a fantáziámat. Ez más. Ez tesz minket férfivá… vagy állattá? Leginkább nyáron szeretünk menni, mert ha véletlenül megfáradt testünk a víz partján keres nyugalmat, akkor sincs gond. Most persze nem volt csak Októberre hely. Le fog fagyni a micsodám, de eszembe jutott… Férfi vagyok, és kemény.


A sok bojlitol le volt terhelve a csónak

Elhatároztam, hogy egyfajta külső tudósítóként fogok részt venni a hétvégén. Néhány horgászbotot, és egy megfáradt rodpodot azért alibiből beraktam a kis-teherautónyi sátor, ágy és meleg holmi mellé. Ezúton ajánlom mindenki a figyelmébe, hogy az őszi bojlizás, a kapitális pontyok ígérete mellett, komoly kihűlési veszélyekkel jár, ezért a megfelelő minőségű, kizárólag neves gyártók által forgalmazott kiegészítőket (sátor, ágy, melegítő, ruházat) vigyük magunkkal. Megérkezve a vízpartra, festői környezet fogadott bennünket. Az őszi színpompában hozzákezdtünk a tábor kialakításához, pillanatok alatt felállítottuk, a sátrat, berendeztük, kihelyeztük a bóját, több kiló minőségi bojlival alapozó etetést végeztünk, majd izgalommal figyeltem, ahogy a barátom szakszerűen összeállítja a felszerelést, és mérnöki precizitással juttatja be a 120-130 méterre levő etetésre a végszereléket.

Amint vége lett a munkának egyenesen a vízpartra mentem. Kellemes volt az idő, de a vízparton a megszokott szellő odafagyasztotta a reggelire elfogyasztott kakaós csigát az arcomra. (Ebből későbbiekben problémám is akadt, mert sajnos senkivel nem tudtam megkóstoltatni, hogy bebizonyítsam: Csak csoki!) A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a fokozódó légmozgásban próbáltuk felállítani a sátrat, pedig itt van a szemem előtt a kedves eladó mosolya, amikor azt mondta:  „ezt egy ember is pikk-pakk összerakja”. Már alkonyodott, amikor a garázsból összeturkált szivaccsal és rongydarabokkal kialakítottuk a fekvővackunkat, és elkezdtünk foglalkozni a halakkal. Ismerve dobási képességeinket 80-90 méterre helyeztük el az etetésünket, és régebbi újságokból tanulva, egy fél minimálbérnek megfelelő bojlival elvégeztük az alapozást. Tudjuk, hogy ez a gazdagok sportja, de azért az túlzás, hogy 25000 forintnyi halkaja mellett magunknak csak 4000 forintnyi étel és ital jutott. Komolyabb felszerelés híján, három-három volt a bojlis és feeder botok aránya, de a lelkesedésünk töretlen volt. Ebben persze közrejátszott az elfogyasztott szatmári szilva.


"Repül a nehéz kő"

Ahogy ránksötétedett, dolgunk végeztével a megérdemelt vacsoránk elkészítésére koncentráltunk. Javában sült a sok finomság a grillen, amikor megszólalt minden bojlis horgász legszívmelengetőbb hangja. Úgy látszik a gondosan elkészített, önakasztós végszereléken felkínált, oldódó bojlinak nem tudott ellenállni egy bajszos potyka, és most ijedtében szorgalmasan lopja a zsinórt a nyeletőfékes orsó dobjáról. Társam beletekert az orsóba, majd ráemelt a botra, hogy az akadás mégbiztosabb legyen. Lassú pumpálással oldalazni kezdett a préda, de a precízen összehangolt felszereléssel szemben egy percig sem volt esélye. Jó segítőként elsőre sikerült megmerítenem a csodálatos halat, amit gondosan pontyzsákba helyeztünk, hogy a hajnali fényben megfelelő fotót készíthessünk róla. Az est további részében csendben maradtak a szenzorok, majd hajnalban bejött egy front, ami megpecsételte a hétvége sikerét.

Majd kifordult a szemünk az éhségtől, és ahogy az lenni szokott, a hal mindig akkor kap, amikor eszünk, vagy iszunk. Mivel a kaja még sült, így az utóbbi eset állt fenn. Jól odadurrantott a kolléga a halnak, majd, mint egy 20dkg-os kárászt, könnyedén a partra tekerte. Komolyan meglepődtem, amikor a bőven 10kg feletti halat megláttam a horgon. A lazára állított fék egyszer se reccsent meg, és a tükrös már a merítőben találta magát. Ilyenek ezek a harsányi pontyok… Nem igazán küzdenek. Elzsákoltuk a halat, majd bőséges vacsora után lefeküdtünk aludni. Nem is szólalt meg többet a kapásjelzőnk.


Pamacs és a hal

Másnap Ferenc barátom meglátogatott minket, és nem kellett sokáig győzködnie, hogy elkísérjem pergetni. Megfelelő felszerelés híján inkább a messzi földön híres technikáját tanulmányoztam, és a horgászbot helyett inkább a fényképezőt vittem magammal. Nem kellett csalódnom horgásztársamban, ugyanis a lassan emelgetett gumihalakra hamar akadt jelentkező. A rögtönzött bemutatója alkalmából három csodaszép süllőt sikerült lencsevégre kapnom.

A nappali órákat a pergetésnek szenteltem. Van egy olyan elméletem, hogy a híresen zaklatott harsányi gigacsukákat drop shottal még be lehet csapni. Feri is csatlakozott hozzám, aki gyorsan kipattintott pár süllőt a vízből, én meg egy koppintásig se jutottam el, de sikeresen beszaggattam az összes DS végszerelékemet. A pergetési sikertelenségemre a koronát az tette, amikor egy asztalról sikeresen lerántottam az odakészített fényképezőgépemet, és az hatalmas csattanással landolt a földön. Remélem nem lett komoly baja.


Mint ahogy a képen látszik, Ferinek fázott a füle

A pozitív élményeken feltöltődve tértem vissza a táborhelyhez, ahol sajnos Antal szomorú hírekkel fogadott. A beérkezett meleg front hatására az egész tavon alig fognak halat. Egyedül csak a mellettünk táborozó profi versenycsapatnál lehet látni néhány fárasztást. Gyorsan ki is használtuk a tapasztalatukat, és segítségükkel átköltöztettük az etetésünket egy sokkal ígéretesebb helyre. Mivel egy etetésnek be kell érnie, ezért ismét nyugodt éjszaka várt ránk. Sajnos a tó másnap sem kényeztetett el bennünket és a pakolás mellett döntöttünk. A sietségünkben persze az is közrejátszott, hogy egy nemzetközi verseny készülődött a tavon. Jó érzés volt tanácsokkal ellátni a hozzánk érkező, és kérdezősködő Magyar, Román és Német csapatokat. A végére azért még egy utolsó hal rátette a koronát, így a 3 napos mérlegünk 5 hal. Nem rossz, de legközelebb remélem jobb lesz.

Sárosan, csapzottan, a ruhámban farkasfoggal tele értem vissza Antalhoz. Szomorúan jelezte, hogy nekünk kapásunk sincs, de mellettünk pár óra alatt fogtak 15 halat. Enyhén flegmán a tudtunkra adták, hogy rossz helyre horgászunk, így átköltöztettük máshová az etetésünket, de hiába. Másnap reggelig nem volt semmi eseményünk. Mivel délután verseny kezdődött a tavon, folyamatosan érkeztek a horgászok. Egy német csapat odajött hozzánk, és amikor már kezdtek volna valami megjegyzést fűzni a horgászfelszerelésünkre (a karórája többet ért, mint a mi összes cuccunk, beleértve a két autót), a kínos pillanatot elkerülve, szóba elegyedtem velük. Rendesek voltak, de fokozatosan éreztették, hogy más dimenzióba tartoznak. A legvégére ugyan még akasztottunk egy utolsó halat, de az se hozta meg az önbizalmunkat. Legközelebb remélem jobb lesz.

Nagy Gábor

További képek: itt