f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Visszavágó a Dunajecen

Visszavágó a Dunajecen, avagy „Folyó szeli ketté”

A hajnali miskolci indulás után hamar kiderült, hogy egy biztos: a csapat nagyon egyben van. Eppusz rendelkezésre bocsátotta a saját maga vezette P-buszt, Gpepp Peti jónéhány felbecsülhetetlen értékű, saját készítésű wobblert nyomott a kezembe indulás előtt, Apetya Peti egy nagy doboz rántott húst – vaddisznó tarjából – emelt be az utastérbe. Viktor saját maga és fia betegsége ellenére végül mégis vállalni tudta az utat. Hogy én mit adtam hozzá, azt majd kérdezzétek meg a többiektől. „Örök optimistának” neveztek később, hogy miért, el sem tudom képzelni…

 

A túra öt tagja közül háromnak ez volt a második próbálkozása a Dunajecen. Az első kísérlet után most fokozottak voltak a várakozások, az út gyorsan telt, a hangulat egyre fokozódott. Ha megláttunk egy patakot, máris hangos tetszésnyilvánításban törtünk ki. Egyre közeledtünk a célhoz, Gpepp Peti meg egyre sűrűbben bizonygatta, hogy ott már javul az idő. A nyár közepét azért választották a srácok, mert jó lett volna letisztult, alacsony víznél horgászni. Ezen a nyáron eddig bőven jutott mindenhová csapadék, de mi azért reménykedtünk. Aztán elértük a folyót, még a szlovák oldalon, és persze rögtön kipattantunk a kocsiból szemrevételezni a vizet. A két ország határát, és – akkor úgy tűnt – terveinket a folyó szelte ketté.

„Forduljunk meg, menjünk haza.”, ez volt az első reakció. Eppusz alternatívaként a Hernádot javasolta, és a legrosszabb az volt, hogy látszott az arcán, nem viccel. Az előző alkalommal itt járt Apetya, Gpepp és Eppusz csalódottan magukba zuhantak, de mi sem örültünk Viktorral. A medret csurig töltő, sőt azon is túláradva robogó kávészínű víz nem sok jót igért. Legalább a célig elmegyünk, ha már ennyit autóztunk, ebben maradtunk. Ott a horgászboltban hátha tudnak segíteni, horgászunk valami kevésbé megáradt mellékvizen, patakon. Tudjátok, a horgászat a reménykedők sportja.

Korán érkeztünk, kényszeredetten kávéztunk a rendkívül barátságos és kedves lengyeleknél, majd nyitáskor bevetettük magunkat a horgászboltba. A boltossal nem sikerült szót érteni, illetve csak nagyon esetleges információ-morzsákat sepertünk be. A völgyzáró gát feletti tóra is érvényes a területi engedély, a hatalmas tavon is próbálkozhatunk majd, derült ki végül. A lehetőség mindenkit felvillanyozott, van B tervünk is a zavaros, megáradt Dunajec mellett. Megvettük mindkét napra az engedélyeket, a kocka el volt vetve.

Viktorral már 7 órája talpon voltunk, mikor végre az első horgászhelyre megérkeztünk. Az eső szemerkélni kezdett, a parton tévéstáb készülődött, a vízben állva pergető horgászok dobáltak. Mellettük egy-egy mérlegelő. Rövid beszélgetésbe elegyedtünk a tévésekkel és kiderült, a tavon horgászverseny van, itt nem pergethetünk. Mivel a tó hatalmas, arra szavaztunk, keresünk egy másik helyet, aztán adunk a csukáknak, sügereknek, pisztrángoknak. Pici gumikkal dobáltak a helyi menők, ezt is levettük közben. Hosszas autózás után a dzsungelen átvágva leereszkedtünk egy festői öböl aljához a partra. Szemben sziklafal, erdő, a sziklán egy csodás várrom állt, mellettünk meg horgászok… Itt is zajlott a verseny. Kimondhatatlanul bosszúsak és elkeseredettek voltunk. Az eső meg csak esett, esett…

Újabb autózás következett, nem volt mit tenni, nekiálltunk a Dunajecet vallatni. A srácok ismertek pár helyet korábbról, ahol igaz, hogy most egy méterrel magasabb víz volt, de nem akartuk feladni. Meg nem is nagyon volt más választásunk. Ha halat akartunk fogni, horgászni kellett végre. Mindenki odatette magát. Gpepp Petivel egy talán valamivel lassúbb mellékág kanyarának külső ívén álltunk a csalitosban, jónéhány óra reménytelen dobálás után ettől az új helytől reméltünk fogást. Már a buszban megbeszéltük, odaadom Petinek a tesztfelszerelésemet kipróbálásra, én pedig dobálok az övével. A számomra kicsit rövid bottal egy langós rész elejét tudom megdobni, ott vezetem Peti ide gyártott rózsaszín wobblerét, amikor – szinte nem is hittem el – határozott rávágással jelentkezett az első pisztráng, majd rögtön heves ugrándozásba kezdett. Még láttuk ugrani a halat, amikor felbukkant a sodrásban a wobbler is…. Leakadt.

Nem keseredtünk el, épp ellenkezőleg. Az első pozitív jel után pár dobással a Gpepp speciállal megfogtam a túra és jómagam első dunajeci sebes pisztrángját. Fárasztásról, ellenállásról nem volt értelme beszélni, a hal talán ha 12-15 centis lehetett. Én minden megfogott halnak rendkívül örülök, de azt hiszem, ennek különösen hálás voltam, hogy Peti wobblerét elkapta. Nem lesz haltalan a túra, nem kell NFLS-ről beszámolnom. Reménykedtünk, most végre beindulhat valami.Apetya egy jókora rávágást könyvelt el, de a hala nem akadt meg, így új hely után néztük. Az engedélyünkkel horgászható szakasz legalsó részén, a Három korona sziklái alatt drámai környezetben vallattuk a rohanó folyót, amikor Eppusz integetett felém a távolból. A botot letéve siettem fotózni, messziről kiabálta felém: Negyven plusszos!!!” Végre! Ezért jöttünk! Aztán Apetya kezében megláttam a 40+-os halat.

De hát ez domolykó! Gyönyörű, hatalmas ikrás domit fogott egy firetiger mintás hornettel Petya, és mind együtt örültünk neki. Pisztráng lebegett a szemünk előtt, de a buksit mindannyian megsüvegeltük. A focipálya-nevű szakaszon még akasztott fire-tigerrel két sebest, de mindkettő lemaradt. Közben eltelt a nap, lassan át kellett venni a szállásunkat.

A Gpepp Peti által lengyelül foglalt szálláson a házigazda két meglepetéssel is szolgált. Először is beszélt angolul, másodsorban pedig maga is legyező horgász, képben volt a folyót, az engedélyt, a lehetőségeket és a várható vízállást illetően. Megtudtuk tőle, hogy 5 napja esik az eső, a tározó szintje nagyon magas, és mivel a Magas-Tátra csúcsait pár napja ismét hó fedte (!), megnyitották a zsilipeket, hogy helyet adjanak a várható víztömegnek. Ez két dolgot jelentett számunkra: hétfőig nem lesz elfogadható vízállás és új helyet kell keresnünk. A srác a tározó feletti Dunajec és Bialka szakaszt ajánlotta, meg a tavat. És megmutatta az általa itt használt, bevált legyeket is.

Hajnalban keltünk ismét, majd célba vettük a Bialkát, ami igazi hegyi folyócska, fehér köveken száguldó átlátszó víz. Csak az általunk bejárt szakaszon nem láttunk benne halat, fognunk sem sikerült, ha Gpepp kolléga torkolatban akasztott, majd leakadt sebesét nem tekintjük fogásnak. Kora reggel óta esett az eső, javulásra nem látszott semmi esély. Lógó orral, átázva mentünk át az előző napi horgászverseny színhelyére, de a magas vízszintnek hála az érdekes helyek elérhetetlenek maradtak. Viktor akasztott valamit, sügeret, vagy csukát, de végül azt sem sikerült partra vezetni. Átok ült rajtunk, mindenki nagyon el volt keseredve.

Már a korai hazaindulást terveztük, amikor az út mellől a kocsiból feltűnt, mintha tisztulóban lett volna a Dunajec vize. Ha már így átáztunk, pár dobást adtunk még a túrának. Kisvártatva Gpepp Petivel első fogásom helyszínén az ő csalijával megismételtem az előző napi fogást. Ugyanott, ugyanúgy, ugyanarra a csalira jött a kapás, de most valahogy más érzésünk volt, élt a víz. Petinek is jött egy rávágás, míg én a csalitban küzdöttem a következő hely felé. Ott már szinte a talpam alatt járt a csali, amikor egy sárga villanás szegődött mögé egy pillanatra. A következő dobásra nem volt érdeklődés, így tovább vágtam magam a rekettyében, hátha Peti nagyobb szerencsével jár. Változtatott a csalin, a vezetésen, mint később kiderült, mert kisvártatva utánam kiáltott a zuhogó eső hangját áttörve. Szép, húsz centinél hosszabb sebest tartott a kezében a merítő felett, túljárt az eszén.

A nagy jóindulattal ösvénynek nevezett szakasz véget ért, fel kellett másznunk a forgalmas útra a szalagkorlát és a kocsik, az általuk húzott vízpermet társaságába. A lassan tisztuló vízben köveket láttunk a mederben, igazi klasszikus haltartó helyeket. Nem sokat, csak vagy három nagyobb szikladarabot. A dolog egyetlen szépséghibája csak annyi volt, hogy ezek a kövek egy olyan szakaszon lapultak, amit lehetetlen volt meghorgászni. Illetve inkább majdnem lehetetlen. A kétsávos főúton dübörgött a forgalom, az autók keltette vízfüggöny a hátunkra csapódva próbálta felülmúlni a kilencven fokos szögben érkező égi áldást. A szalagkorláton túl húsz centi perem következett, majd 70 fokos szögben a szárazon sem könnyen áthidalható, vizesen egyenesen járhatatlan, sima kövezés. A megmászhatatlan lejtő alján ott robogott a nyakig érő, egyre tisztuló, de még igen zavaros Dunajec. Az eszemmel tudtam, nem szabad, de az ösztöneim ordították, oda dobj! Combommal a szalagkorlátnak támaszkodva dobtam egyet, majd az egyik kő előtt vezetett wobbleremre oda is vágott a pisztráng, de nem akadt meg. A következő dobásra is odaütött, akkor a horgon is volt pár másodpercig. Petivel egymást nyugtattuk, lesz akkor élet lejjebb is, ahol odaférünk a parthoz rendesen. Itt úgysem tudnánk a halat kivenni. Szemben Eppusz közeledett az úttest szélén. Élt előtte a víz, voltak fordulások, pár szedés, de mire visszaért a legyes cuccal, belehúzott az eső és immár szakadt. Megálltunk dobálni a mellékág torkolatánál, Eppusz is visszatért immár pergető felszereléssel. Néma csend, a süket vizet szántottuk a wobblerekkel, Eppusz csalijára a lába alól vágott rá egy kisebb sebes…

Gpepp Peti mellettem állt a keskeny peremen, ahonnan a Dunajec mellékágának torkolati része egy hosszú dobással még elérhető volt. Az eső reggel óta esett, szünet nélkül, most már zuhogott. Peti sapkájának napellenzőjéről, mint egy ereszről csurgott alá a víz, ruhája átázott, ábrázata elgyötört volt, mint az enyém. Láttam az arcán, ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejében, amik miatt én sem dobáltam már, hanem egyre csak a mellékág felsőbb részét kémleltem. Az nem létezik, hogy tudjuk, hol a hal, kapásunk is volt, de nem ott horgászunk. Valahogy ezt meg kellett oldani. Visszagyalogoltunk a helyre a szalagkorlát mentén. Nézegettük, hogy lehetne lemenni, de nem lehetett. Közben a kapocsba akasztottam a kis Ugly Duckling-ot. Gondoltam, ha ez beszakad, nem nagy kár érte.

Nem sokat használtam, Bálint avatta fel egy domival a Csincse patakon Gelejnél. Lesz ami lesz, dobtam egyet, De nem sikerült jól. Másodikra azonban felfelé dobtam, és a sodrással egy irányban ferdén közeledett a wobbler. Mi hárman – mintha egy lelátó felső karéján ülnénk - felülről láttuk, amint egy árny szűk méternyi távról nekilódul a víz alatt és elgázolja a fahalat, majd ívbe hajtja a botot a kezemben. Fentről, távolról próbáltam irányítani, amennyire lehetett, engedtem a féken, miközben megláttuk a felvillanó oldalát. „Lemegyek érte!” mondta Eppusz, de egyszerűen nem volt rá mód. Visszatartottuk, mert látszott, jól akadt a hal, és úgy döntöttem, ha kifárad, a hosszú bot és az erős zsinór segítségével megröptetem. Amint már csak a sodrással úszott, lenyújtottam a botot – itt jól jött a 270 centi – és feltekertem a kint lévő zsinórt, majd egy folyamatos, határozott mozdulattal felemeltem a halat, Eppusz pedig Peti szákjával alányúlt.

Felnéztem az égre és egy jókedvű ordítással kiengedtem a frusztráltságom, és az örömöm hangját az égbe, miközben esővízzel terítettek be minket az elzúgó autók. Nem adtuk fel, és meg is lett az eredménye. A 34 centis szépség gyorsan visszakerült a folyóba, de a szokásos visszaengedős fotóra a hely jellege miatt nem volt lehetőség. Sebes pisztráng rekordom egy centivel sikerült felülmúlni, a magam részéről már csak annak szurkoltam, jöjjön össze még valami a srácoknak is. A tegnapi pályákat vettük ismét sorra. Amint egy kicsit tisztult a víz, beindultak a halak, csak a jó helyeket nem lehetett még a magas vízszint miatt elérni. Eppusz gyors egymásutánban triplázott, és a bőrig ázott, lázas Viktor is partra terelt öt kisebb sebest, bármit tett fel abban az időszakban, halat tudott fogni vele.

Végül az esőnek hála már teljesen tönkreázottan, látva az adottságokban rejlő korlátokat a hazaindulás mellett döntöttünk. Ahogy Eppusz mondta, a Dunajec egy pillanatra megvillantotta azt, milyen lehet egy jó időszakban. Sajnos az időjárás mellett a zsilipek helyzetéről is kell informálódni, ha ez az út annyit ért most, hogy már van egy helyi, angolul beszélő informátorunk, közelebb kerültünk ahhoz, hogy egyszer végre belenyúlhassunk. A víz egészen bizonyosan fantasztikus halakat rejt, de nem adja magát könnyen. Ez a két tényező szorosan összefügg. Ha szívünkre tesszük a kezünket, bármelyik hazai folyón is járhatunk így két egymást követő alkalommal. Én úgy érzem, állok még combig a Dunajceben nagy pisztrángot fárasztva. Hogy ez a túra most, nem igazán sikerült – bár mindenki fogott halat, és 40 centi feletti is jött – arra hadd idézzem Martin Bowler barátomat. „Ha mindig minden összejönne, azt halfogásnak hívnák, az én szenvedélyem neve azonban horgászat.”

Hernyák Aurél
thefirstcast.blogspot.com