Skandinávia gyöngyszemei - 1 rész

Részletek

Írta: Horányi József, Nagy Gábor

A repüléstől még be volt dugulva a fülem, amikor a Stockholmban átvett fehér kisbusszal, észak felé loptuk a kilométereket. Közép európai szemnek szokatlan vidék fogadott minket. A gránitkővel vörösre festett autópályán hol egy tó, hol pedig egy patakocska mellett robogtunk el. Több ismerősöm a lelkét eladná, hogy valamelyik kis csermely habjaiba márthassa csaliját, de én erős és rendíthetetlen voltam. Könyörtelenül nyomtam a gázpedált, hogy minél hamarabb Stugun-ban hódolhassak a horgászszenvedélyemnek.

Félezer kilométer után, néhány jávorszarvast kikerülve sikeresen megérkeztünk az 1200-as években már említett 600 fős településre. Vendéglátóink örömmel fogadtak bennünket, és mivel volt még pár óránk a vacsoráig, valami elfoglaltság után kellett néznünk. Nem fogjátok kitalálni, de elindultunk horgászni.

Marcival a kristálytiszta folyót vallattuk, de a közel egy órás jerkelés, villantózás és gumizás után sem mutatkoztak be nekünk a Svéd halak. Hát igen, ők nem olyan vendégszeretőek, mint házigazdáink. Ezzel párhuzamosan Józsi ügyesen kihasználta a helyismertét, és az út túloldalán lévő sekély árteret dobálta meg. Természetes színű, tíz centiméteres slider-ével első dobásra fejbedobott egy csukát, aki kábulatában mellédurrantott a csalinak. A második dobása már meghozta a várt sikert, és néhány perc fárasztás után megfogta a túra első halát.

A három kiló körüli predátor mélyen nyelte a lengyel halat, de sikeres szabadítás és újraélesztés után önerőből távozott a habokba.

Az idő szorított bennünket, mert nem akartunk késni az első vacsoráról, ráadásul úgy, hogy a helyi halászati főguru is hivatalos volt az eseményre. Az első svéd kulináris élményeink után már nagyon vágytam én is az első fogásra, ezért kihasználva a napi 24 óra világosságot, horgászbottal a kezünkben, elindultunk éjszakai naplementét nézni. Nem bíztuk a véletlenre, és a Józsi által felfedezett kiöntést választottuk úticélunknak.  

A növényekkel sűrűn benőtt vízen azonnal egy felszíni hét centiméteres sliderral próbálkoztam, és nem tartott soká megfogni első halat, egy majdnem 25 centiméteres sügér személyében.

Lassan kezdett kijönni rajtunk az utazás fáradalmai, és lassan visszavonulót fujtunk, de búcsúzóul dobtam még egy utolsót. Nem bántam meg az extra fáradalmamat, mert sikerült személyes sügér rekordomat partra kényszeríteni. Egy 37 centiméteres tüskéshátú volt az áldozat.

Fülig érő vigyorral indultam vissza a kocsihoz. Útközben találkoztam Marcival, aki megmutatta a korábbi sodrófáról készített fotót. Majd leesett az álam, amikor megláttam a majd fél méteres (47cm) sügérről készült képet.

Gratuláltam, és leplezetlenül hozzá fűztem: „Kösz tesó! Ez után a hal után senki se fog gratulálni az én 37-esemnek.”

Szó nélkül értünk vissza a vendégházba, és hálát adtam az égieknek, hogy ide is eljuthattunk.

Ahogy Józsi látta

Sok hátránya mellett előnye is van a repülőútnak, nagyon gyorsan le lehet küzdeni azt az 1500 kilométert, ami Budapest, és Stockholm között van. A végcélig vezető néhány óra autócskázással készen álltunk egy kis pergetésre. A csajok, egyébként tisztes feleségek, pedig úgy gondolták, hogy az út fáradalmait le kell valahogy sétálni, így aztán kis csapatunk teljes létszámban elindult a közeli Indals folyó egyik sekély öblébe dobálni csukák reményében. A javaslatot én tettem, mint aki már látott svéd embert ehhez hasonló területről csukát fogni.  A következő háromnegyed óra megtört minket. Lehet nevezni NFLS-nek, vagy betlizésnek, a végeredményt mindenki érti.

A fiúktól egy kicsit eltávolodtam, és csendesen üldögéltem, az út menti szalagkorláton, mikor az átmeneti, de igen nagy csendben kishalas lubickolást hallottam, az út túloldaláról Nyírfaerdőn, és egy kaszálón átvergődve, egy csodaszép öblözetre bukkantan, ahol a parti fűszélben ittis-ottis csobogva ívott a keszegféle. A víz közepén is megjelenő növényzet arra engedett következtetni, hogy igen sekély lehet, ezért egy már preparált Salmo Slidert tettem fel. Első dobásra fejbe vertem valami nagyobb halat, aminek széles háta hosszú V csíkot húzott, jelezve, hogy rendesen…… megijedt. Nem valószínű, hogy csuka volt, hiszen akkor az reflexből belekapott volna, de a semmitől már több. A következő dobást kicsit távolabb, és öt méterrel odébb irányítottam. Miközben repült a műcsali, el is határoztam, hogy legyező szerűen letapogatom az öböl elérhető részét. A csobbanást követő harmadik rántásra-tekerésre, minden előzmény nélkül élesen jobbra elindult a Salmo, pedig ennek kvázi egyenesen kell jönnie. A kapást nem észleltem, de jellemzően akkor alakul ez ki, mikor a nagy csuka a kicsi műcsalit ellentmondást nem tűrően leslukkolja, és kényelmesen úszik tovább újabb zsákmány reményében. Ezért is betörültem egy jó nagyot.

A bevágás ereje nem emelte ki a halat, kitartóan lent húzott, de azért magam elé terelgettem, ahol már tényleg sekély volt a víz, hiszen többször láttam a hátát. Ami ezután következett az igazi csukásra sikeredett. A következő percet a levegőben küzdöttük végig. Minden egyes szökellésnél recsegett a fék. Még a bokám mellől is ugrott egyet, majdnem derék magasságig. Nem volt egyszerű a tarkófogás, de összejött. A 10 centis Slider mélyen a torokban ült, semmi sem látszott belőle, Óvatosan operáltam ki, de így is vérzett. Két okát is láttam annak, hogy elviszem a többieknek megmutatni. Először is hogy higgyék el, hogy van itt csuka, másrészt a lányokat rábeszélni, hogy együnk csukasültet valamelyik nap, hiszen, még az étel szolgáltatást még nem fixáltuk a háziakkal. Halunk nem került asztalra, megesett a lányok szíve rajta, így nehezen de életre kelt csukánkat visszaadtuk a folyónak.
Mondanom sem kell, hogy mindenki az új öblözetbe sétált dobálni. Én egy másik kis pocsolyát vallattam kevés sikerrel, de a többiek gyönyörű sügérekről számoltak be, melyről már Gábor írt.

Nagy Gábor, Horányi József