f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Nagyanyám emlékére

oregag28Nagyanyám emlékére

Hárman álltunk a csónakban, hangtalanul siklott velünk a folyam hátán. A part közeléből apró csobbanások jelezték, hová találtak a dobásaink. A sötétben felerősödtek az ártéri erdő hangjai, a tavasz illata vett körbe minket, a telihold előbújt a felhő mögül. Szürke árnyként borultak a vízre a hatalmas fák lombos alsó ágai, előbújtak régi emlékek….



Kisgyerekként nagyanyám sokszor mesélt nekem arról, ahogy húgával és bátyjával szöcskét fogtak a mezőn dédnagyapámnak, aki később pisztrángozni vitte a boldogtalan szöcskéket egy befőttesüvegben. Dédnagyapámnak fodrászüzlete volt Huszton, a boldog békeidőben jól ment a bolt. Ő már pozíciójánál fogva csak a polgármestert borotválta alkalmakkor, és pisztrángozni járt barátaival a környékre, a Kárpátok gyors vizeire. Aztán jött a háború, minden összeomlott. Ami nekünk maradt a sors fintoraként, az a mesterség, amit anyám vitt tovább, meg a szenvedély, amit később én. Amikor Husztnál láttam a Tiszát, dübörgő szürke vadvíz volt, csattant a sziklákon és rohant tovább.

Örvény alatt csendes volt a víz, enyhén áradt ugyan, de hagyott időt arra, hogy az érdekesebb helyeket is megcélozzuk. A kiadós pergetés végére fáradtan egyre inkább elragadtak az emlékek a sötétben.

Anyai ágon a tiszai kötődés kettős, Huszt „bús düledékei” mellett Tokaj alatt is magához kötött minket a folyó. Misivel, anyám unokatestvérével bicikliztünk az ártéri erdőben hazafelé. Egy hangyabolyon vertünk tábort, aztán a szemerkélő nyári esőben annyi törpét fogtunk, hogy alig tudtuk hazavinni. Nekem, mint ott nyaraló rokongyereknek a szomszéd rozoga 28-asa jutott, az ócska nyeregre mosdószivacsot kötözött az öreg, a komfort miatt. Misi a kertek alatt vezetett dédnagyanyám házához. Mit szóltak volna a szomszédok, ha meglátnak minket nyakig sárosan, az Isten háta mögött? Sóval dörzsöltük kékre a törpéket az udvaron, három macska osztozott a halpucolás maradékán.

Józsi két pechesen lemaradt csukáján kívül rávágásunk sem volt egész délután a tó lapos részén, a lelkesedésünk kezdett múlni, ahogy az élő Tiszát vallattuk, egyre lejjebb sodródtunk a folyón, egyre közelebb értem az időben az emlékek hátán…

Apám adott horgászbotot a kezembe, ahogy oly sok mindenre is ő tanított. És bár ő maga tart, minket félt a víztől, közvetve a vízhez kötődve kereste, és keressük most együtt a kenyérrevalót. Egy családlátogatáson felbuzdulva parasztházat vettünk Tiszatardoson, ahol később a ház körüli teendők miatt alig maradt idő horgászni. Akkor együtt mentünk le a komp mellé a legelőhöz gilisztával fenekezni a szakadó partról. A távoli Zemplén felett gyülekeztek a felhők. „Nem lesz ebből eső, 30 éve vagyok révész…” mondta a komp fogatlan ura. Aztán este nyolctól éjfélig egy széldzseki alatt kucorogva kívántunk neki sűrűn jó éjszakát az apokaliptikus, mennydörgő, özönvizes viharban. Egy jókora angolnát fogtunk. Talán kárpótlásul kaptuk a szőke folyótól.

Marci falatozni kezdett, Józsi azt mondta, lassan pakoljunk össze, hiszen 10 felé jár, vissza kell motoroznunk a kikötőbe, és még vár ránk 130 kilométer, hogy aztán holtfáradtan alhassuk az igazak álmát.

A visszaútra gondolva felrémlett előttem az út, a Tisza-híd, az elmúlt Húsvét, akkor temettük nagyanyámat. Eszembe jutott a záhonyi vasúti híd képe is, amin ahogy mesélte, ő is átszökött anno a sebesültszállító vonaton, egyes egyedül egy világba, ahol csak a nyelv volt anyai. Semmit nem adtak könnyen, de remélem, sok boldog pillanatra tudott visszagondolni burokban töltött gyermekéveiből. Végül nem tudtam igazán elbúcsúzni tőle, de ez alighanem egyébként is lehetetlen.

Dobok még hármat, és pakolok én is, szóltam a srácokhoz. Vettem egy mély levegőt, és koncentrálni próbáltam. A mélyre törő wobbler veretett a sötétben, éreztem, ahogy a fenékhez ütközik, felengedtem kicsit, aztán tempósan húztam tovább. A második dobásnál elakadt a műhal mozgása, aztán gyors rántás, és irány a meder. Ahogy ráemeltem, a könnyű botnak nem okozott gondot a hal a túlvégen. A kölyökharcsa karomnyi hosszú, szinte mosolygóan széles szájú, erőteljes, világos jószág gyors horogszabadítás után mehetett is haza a sötét mélységbe.

DSC_0018

Nem kívánhattam többet a Tiszától, kértem, és adott, de meg kellett küzdeni érte. Visszaadtam, amit adott, hálás voltam. Elültek az emlékezés hullámai, és magamban elköszöntem a folyótól, ahová – mint az emlékekhez - mindig visszatérek.


Budapest, 2008.05.26

Hernyák Aurél