Yo-Zuri Parti Pergető Kupa
- Részletek
- Írta: Sztahovits Péter
Robinson Szigetek, beszámoló
Egy nagyon kedves és egyben megtisztelő meghívásnak tettem eleget május 29-én reggel, amikor édesapámmal a Robinson szigetekhez érkeztem. Kalacsi János invitált meg az általa itt megrendezésre kerülő Yo-Zuri parti pergető bajnokságra. Mivel éppen most diplomázom, erősen kétséges volt, hogy meg tudok jelenni, de két nappal a verseny előtt eldőlt. Ott tudok lenni, és végre horgászhatok egyet a számomra eddig ismeretlen Robinson szigetek vízrendszerén, melyről már sok jót hallottam!
Ezúttal is bulinak és egy remélhetőleg szórakoztató és tanulságos pecának fogtam fel a találkozót. Számomra teljesen ismeretlen vízre érkeztem vasárnap hajnalban, de ettől még nem kevésbé izgatottan. Barátaimtól sokat hallottam már az itteni csukákról és sügerekről! Kecskés Viktor cimborám már többször horgászott itt. Neki leginkább a finom, apró gumis peca vált be, ami igen kedvemre való hír volt, hiszen általam is gyakran alkalmazott, amolyan „nagy kedvenc” ez a technika. Mivel más források is a plasztikos pecát javasoltak, ezért úgy gondoltam, nem is készülök mással. Két rövid botot vittem magammal. Egy finomabb, de azért kellőképpen gyors 2-7gr dobósúlyút és annak párját, egy jóval fickósabb 5-21gr-ost, és persze egy nagy táskányi twistert, gumihalat.
Közben sorra érkeztek a horgászok, köztük rengeteg rég látott ismerőssel, akikkel jó volt újra találkozni. Közben ideje volt végre kitalálni, hol fogok pecázni! Gondoltam, nem ártana tüzetesebben körbe járni a „pályát”, hogy mégse vaktába induljak neki kezdéskor... Maga a víz két részre osztható. A csatornarendszerre, és a tóra. A tó ránézésre engem egy bányatóra emlékeztetett. A szélén ugyan itt-ott vizinövénnyel tarkított, de túlságosan egyenletesnek tűnt, így a keskeny ágak felé indultam. Mint kiderült, az egyes ágak is különböznek egymástól. Az egyik zavarosabb, mélyebb, sással-nádassal, itt ott töklevéllel tarkított, míg a másik tiszta vizű, sekély és erősen hinaras. Mindkettő igen tetszetős és vadregényes. Na de hol horgásszak?- morfondíroztam. Nehéz döntés... Csak abban voltam biztos, hogy nem a tavon fogom kezdeni a versenyt, mivel ahhoz úgy gondoltam, komolyabb helyismeretre lenne szükség.
Amint visszaértem a bejárásból, kezdődött is az eligazítás, majd a sorsolás. János persze nem feledkezett meg arról sem, mitől volt még különleges ez a nap. Gyermeknap volt. Az összegyűlt 60 induló között pedig akadtak a jövő reménységeiből is szépszámmal, szerencsére! A szervezőknek és a támogatóknak köszönhetően ők mindjárt egy kis ajándékcsomaggal lettek gazdagabbak. Majd következett a sorsolás, ami szintén nem volt hétköznapi. Kis pohárkákban ágyas pálinka flaskák sorakoztak az asztalon. Ezek közül kellett választaniuk a horgászoknak, hiszen az aljukon rejtőzött az indulási sorszám. Slusszpoénként a flaskát persze mindenki megtarthatta. Micsoda előny ez a pikkelyeseknek?!- gondoltam. Egy ilyen „reflexlassító” elfogyasztása után bizonyára sok hal fog kuncogni, amint egy óvatos kapás után horgászunk elkésik a bevágással. De hát nekik is kell némi helyzeti előny, ha már 60 horgász készül ostrom alá venni őket!
Én 27-ként startolhattam, aminek számomra nemigen volt jelentősége, mivel még mindig nem tudtam, merre kéne letáboroznom. Amint sorra kerültem, elindultam hátra, a csatornák felé. A zavaros részen már sokan választottak maguknak helyet, de az egyébként sem volt nekem valahogy szimpatikus, hiszen gumizni akartam, és ahoz úgy gondoltam, nem elég tiszta a víz. Végül egészen hátul, a hinaras, tisztább ág végén álltam meg először. Terv szerint, twisterrel kezdtem, de hamar rá kellett jönnöm, hiába dobálom a hinár szélét, nem csak a látható helyeken, hanem végig a meder alján is lapul a horogra csimpaszkodó szálak közül számtalan.
Ez a peca ott és akkor egyértelműen nem működött, muszáj volt mást kitalálnom. Apukám - akit tulajdonképpen azért hívtam magammal, hogy levegőzzön egy jót és pihenjen - segített a nehéz pakkomat odébb cipelni. A zavarosabb ágat vettem szemügyre, de befelé haladva végig sorakoztak a horgászok, én pedig nem akartam senkit se zavarni, így innen is visszafordultam. Ahogy járkáltam föl-alá, mint a Bolygó Hollandi, egyre-másra görbülő botot szorongató horgászokba futottam. Fogták a halat szépen, legtöbbjük körforgóval volt sikeres. Nem csak ügyes pecások voltak, hanem a verseny ellenére segítőkészek is. Többször láttam, hogy egymásnak merítenek halat, ami úgy gondolom igazán baráti, és sportszerű cselekedet! Az ilyen társaság miatt valahogy mindig jó érzés kerekedik felül rajtam ezeken a versenyeken. Közben újra a hinaras rész partján bóklásztam, ahol találtam egy ránézésre ígéretes helyet.
Tisztességgel megpecázni persze ezt se sikerült a nálam lévő csalikkal... Éreztem, kell hogy legyen ott hal, és a növényzet szélénél leshetik a prédát. Amint azonban bedobtam a twistert, bámennyire is könnyű fejet tettem fel, csak a gazt szántottam vele. Ez nem az én pályám... Csukára nagyon ritkán horgászom, mivel mifelénk inkább a süllős vizek dominálnak, amit persze nem bánok, de hátulütője, hogy hiányzik a csukás rutinom. Tiszta terepen köves akadókat megpecálva, gumival, süllőre. Ahhoz vagyok szokva... De szép is lenne..? Itt mások voltak a körülmények, és ezt a feladatot kellett valahogy megoldani. A táskámban csak gumicsali volt... Tiszta, hinaras víz, ahol biztos voltam, benne, hogy csukák hada les rejtekéből. Közben derengeni kezdett, mi lesz a megoldás. Legutóbb a múlt év tavaszán horgásztam jerkelve. Annak itt is működnie kell! Talán van is erre megfelelő csalim! A kocsiban... Igaz, legalább nem otthon.
A „bónusz” dobozból egy 7 centis piros-fekete csíkos salmo slider jerk csalit tettem a kapocsba. Egyrészt ezt a méretet még el lehetett dobni és megfelelően vezetni a nálam lévő keményebbik bottal, másrészt, bár apró ivadékokkal volt tele a víz, ez még úgy éreztem, beleférhet az étrendjükbe az itteni csukáknak. Plusz poénja a csalinak, hogy kiválóan és pontosan dobható és elég magasan el lehetett vezetni ahhoz, hogy ne gereblyézzem vele folyamatosan a hínárt. Ezt a csalit ismerem is, szeretem is, és még nemigen hagyott cserben. Persze a puding próbája az evés! Kicsit ferdén dobtam el, közvetlen a túlparti hínár mellé. Rövid csuklómozdulatokkal, alacsonyan tartott spiccel pöckölgettem, de nem sokáig, mert hamar odavert neki az első csuka, ami sajnos azonnal le is maradt. Sebaj, legalább végre volt valami akció! Újabb dobás következett, majd ismét kapás, de ezúttal a szákban kötött ki a a negyvenpár centis csukaifjonc, amit mérésig félre tettem a pontyzsákba.
- Hoppá? Szóval tetszik nektek ez a csali? Pár dobás, majd ismét egy csuka következett. Egyre több rablást is láttam, amiket megdobva gyakran azonnal kapás következett. Írd és mond, szűk fél óra alatt 7 kis krokit sikerült gyors egymásután bezsákolnom! A rontott kapásokról és a lemaradt halakról már nem is beszélve... A hirtelen felpörgő eseményektől egyre lelkesebb lettem. Maga a technika nem volt bonyolult. Pontosan a hínár mellé kellett dobni, majd lehetőleg lassan, néha megállítva pöckölgetve életre kelteni a csalit. Ha túldobtam, akkor gaz került a horogra, így azonnal ki kellett tekernem. Ha túl gyorsan húztam, vagy nem állítottam meg eléggé, szintén gaz lett a jutalmam, így ezekre oda kellett figyelnem. Fárasztásról nemigen lehetett beszélni. Kicsit talán csunya módon, de tépnem kellett a halakat, egyrészt azért, mert nem voltak nagyok, és az ekkora csuka tapasztalataim alapján elég könnyen ki tudja rázni magából a nehezebb csali horgát (még így is gyakran megtették a verseny alatt...), másrészt tele volt minden hínárral, előttem is, amin valahogy át kellett erőltetni a jószágot. Nem egyszer így is kénytelen voltam 5 kiló saláta társaságában megmeríteni a halamat. De ettől volt izgalmas a peca! Közben jópárszor eszembe jutott Endru.
Kedvére való lett volna a pálya! Azt a keveset, amit a csukákról tudok, azt is tőle tanultam. Többek között a versenyen alkalmazott slideres vezetési technikát is. Tőlem balra volt egy nád sziget, a part és közte pedig egy hínár folt, közepén egy asztalnyi tisztással. Édesapám és az előző fogások után még nálam maradt mérlegelő éppen a hátam mögött álltak, mikor hatalmas robajjal csapott a kis tisztás közepén a kishalak közé egy csuka. Nehéz terep ide vagy oda, gondoltam egy próbát megér... Sikerült pont a kis folt túlszélére ejtenem a csalit, amit 2-3 pöccintés után gyönyörűen megtámadott a delikvens. Ilyen adrenalindús pecához ritkán van szerencsém. Végül tíz halig jutottam el, majd egy hosszabb csend után úgy éreztem, szétvertem a pályát és ideje odébb állni. Ekkor már nagyon meleg volt, eltűntek a felhők is, a rablások is alább hagytak. Hosszabb sétával a hinaras ág másik végét vettem szemügyre. Itt még sikerült két halat kicsalni, de elég nehezen, és a verseny is már a vége felé járt. Bízva, hogy elég időre hagytam pihenni a délelőtti pályát, újfent ott kötöttem ki. Meglepetésemre nem is dobált a környéken senki. A sejtésemet egy újabb csuka igazolta. Így megvolt a 13. harcos.
Elég babonás vagyok... Hátra is szóltam apukámnak, hogy gyorsan kellene fogni még egyet, mert ezt a számot nem szeretem. Szerencsére a halak hallották ezt, mert a következő dobással megérkezett a 14-ik. Még egy kapásom volt, de lepattant a horogról, majd vége lett a versenynek. Ekkor még fogalmam sem volt róla, mire elég a fogásom, de az igazat megvallva annyira nem is foglalkoztatott ez a gondolat. A kezdeti nehézségek után egy élvezetes peca kerekedett ki, aminek önmagában nagyon örültem. A célom mindössze annyi volt, hogy ha már meghívottként jelentem meg, legalább ne égjek be nagyon, és ez sikerült. Látva a többiek fogásait közben, arra gondoltam, biztosan sokan fogtak annyit, mint én, talán volt, aki jóval többet is. A bázis felé sétálva elégedett horgászokat láttam.
Mint később kiderült, a 60 indulóból mindössze háromnak nem sikerült fogni, de remélem ők sem csüggednek és mihamarabb revansot vesznek a halakon! Míg összegzésre kerültek a fogások, elfogyasztottuk az igazán remekre sikeredett palóc levest. Kivételesen nem forráztam le a nyelvemet az első kanállal, mint ahogy azt más hasonló rendezvényen eddig megszoktam, így élvezhettem az ízét! Közben megérkezett Viktor és Planyó is. Nekik is igen jól sikerült a peca! Viktor a tavat választotta, 9 csukát és egy sügeret sikerült becsapnia gumihalával, Planyó pedig a zavaros csatorna ágban járt szerencsével, 12 csukát csípett el. Csakhamar a végeredmény is megszületett. János 300 db halra tippelt a verseny elején, ezért kellemes meglepetés volt, hogy ezt bizony sikerült túlszárnyalni. Egészen pontosan az 5 órás horgászat alatt 373 került mérésre!
Ez mindenképpen átlagon felüli eredmény, amiért gratulációt érdemelnek a víz gazdái és a rengeteg ügyes versenyző egyaránt! Az ajándékosztás ismét a gyerekekkel kezdődött, majd a női versenyzők következtek, akik bizony remekül helyt álltak a férfi töbséggel bíró mezőnyben is! A párjaiknak üzenem, becsüljék meg őket, mert nagy kincs, ha az asszony is ugyanolyan hóbortos, ha horgászatról van szó, mint mi! Nem mellesleg a legnagyobb hal díjat is egy hölgy, mégpedig Domján Andrea vihette el, amit egy 74 centis csuka megfogásával érdemelt ki. A legtöbb hal díjat Csörgő Milán zsebelte be 19 db halával. A sorrend hátulról került felolvasásra.
Minden egyes versenyző ajándékcsomagban részesült. Senki sem távozott üres kézzel. Ahogy egyre inkább haladtunk a vége felé, és én még mindig nem kerültem sorra, kezdett egy kis izgalom úrrá lenni rajtam. Hirtelen kíváncsivá tett, mire lesz elég a 14 halam? Ahogy közeledtünk a dobogóhoz, ez csak egyre fokozódott. Majd a 3. helyezetthez értünk, aki nagy örömömre barátom, Plank Zoli volt. A második és az első helyezett között viszont igen szoros volt a küzdelem! 14-14 hallal végül második lett Kemecsei Zoltán, az első helyet pedig nekem sikerült megcsípni kicsivel több, mint 800 ponttal.
Sztahovits Péter
Fotók: Sztahovits Ferenc
További fotók: itt