Langkawi

Részletek: Írta: Hernyák Aurél

A sugárhajtású repülőgép velőt rázó dübörgéssel süvítve húzott el a gát felett, szinte láttam a pilóta és az utasok arcát. Pár pillanat múlva földet értek a közeli kifutópályán. Lehúzódtam a kocsival az útról a sorompó előtt. Megint rossz oldalon próbáltam kivenni a slusszkulcsot, a baloldali közlekedést, az autó fordított elrendezését könnyű is megszokni, meg nem is. Koncentrálni kell, nem járhat máshol a „jobbra tartó” világból ideszabadult ember esze. Az én gondolataimban Sham barátom szavai visszhangoztak. „Menj be a gáton, amennyire csak tudsz. A kocsit hagyd a sorompónál. Autóval nem szabad behajtani, de gyalog mehetsz.” Nyilván erről szólt a maláj nyelvű tábla is. Reméltem.

Felmarkoltam a bal elsőről a cipős szatyorba csomagolt úti pergető felszerelésem, átbújtam a sorompó alatt, és elindultam a kihalt gáton. Néha egy kismotor húzott el mellettem, és kocogó diáklányok csodálkoztak rám, a szatyros külföldire, összesúgva. A sziget repülőteréhez a sík területet a hegyek elbontása és a dzsungel kiirtása helyett a tengerből nyerték, egy gátakkal elzárt területet töltöttek fel.

Újdonsült horgászcimborám, Sham a gátak közül a külsőre, a hullámtörő cunami-védőre küldött pergetni. Az ő csónakján tett közös kirándulásunkon hála az erős szélnek csak pár csalihal méretű halakat fogtunk, és bár láttunk majmot, sőt delfineket is, nem akartam úgy búcsúzni a szigettől, hogy ne pergettem volna legalább egyszer. Most végre volt rá két órám naplementéig.

A dagály emelkedése az ideális időszak, a csúszós köveken kerestem egy dobálásra alkalmas helyet. Visszább az egyik a nyílt tenger és a félsós mocsaras rész közti áteresz tűnt ugyan a legígéretesebbnek – a helyi srácok szerint is komoly barrakudák vannak ott – de szinte minden talpalatnyi helyen ültek már és számolatlanul szedték a halszeletre kapó apró színes halakat. Nem fértem oda, így tovább álltam. A gátat egy szakaszon megszakították, hogy a hajók közlekedése biztosítható legyen. Itt az első hídpillérnél találtam újra horgászokra. Halszelettel, úszózva próbálkoztak.

Tőlük kicsit távolabb lemásztam a kövezésre, és élénk figyelmüktől kísérve szerelni kezdtem. Az utazó bot a világ távoli végén jól jött, 40 centis tagjaiból rugalmas pergető bot állt össze, rá került a kis japán tintahalazó orsó feltöltve a már sokat látott „kedvenc fonottal”. Mindössze egy kis doboznyi wobblert vittem magammal, a csekély választékból egy 2 méterre letörő műhal karikájába bújtattam a kapcsot és már dobtam is a víz felé. Végre itt voltam. Minden adott volt, a siker innen már csak rajtam múlhatott. Közben a maláj srácok is közelebb merészkedtek, és hála az ő alapos iskolai oktatásuknak angolul beszélgettünk a pecáról. Hiába a tízezer kilométernyi távolság, a horgászat összeköt minket.

Szerintük halszelettel kellett volna próbálkoznom a kövek közt lapuló „garupa” nevű halra, ami az angol grouper japános kiejtésének maláj végeredménye. Nekem azonban eszembe sem volt újra fenekezni, mikor végre dobálhattam kicsit. Kisvártatva elakasztottam és be is szakítottam az első wobblert, így a helyiek derültségére popperre váltottam. Sportnak jó volt, de eredményt nem hozott. Még mindig nagyon világos volt és sajnos a magammal hozott műhalak közt csak egy sötétebb akadt. Az legalább felszín közelben mozgó típus, reméltem, sötét színe miatt kapós lehet, és tovább kibírja, mint elakadt társa.

A srácok közben magamra hagytak, a csendben a vizet figyeltem, és itt-ott a felszín alatt megugró kishalakat láttam. A grouper nem vadászik a felszínen, gondoltam, amikor váratlanul a bot egy vehemens rávágás áramütését vezette a kezembe, kizökkentve az álmodozásból. A kövek közül valami elkapta a kék wobblert, és most eszeveszett menekülésbe kezdett. Az első kirohanás közben is éreztem, nem fogja próbára tenni a hal a felszerelésemet, és néhány pillanat múlva ott pihegett előttem az egyik legszebb hal, amit eddig fogtam.

Egy red snapper. Nem nagy, de a fogást teljesen a sajátomnak tudhattam, a helyválasztás, a felszerelés és a módszer tekintetében is. Közben visszatértek alkalmi horgásztársaim és egyre csak a snapper kulináris értékéről győzködtek.

Nekik adtam a halat – őszinte csodálkozásukra, majd örömükre – mire ők átvittek egy tutinak mondott helyre egy másik befolyóhoz. A dagály azonban felért közben, a víz alatti élet súlypontja máshová került.

Végül felkéredzkedtem egyikük robogójára, és visszaberregtünk a sorompóig. Az Egyenlítő környékén gyorsan jön az este, bizarr hangok töltik meg a levegőt, és az édes álmokban újabb, nagyobb és erősebb halak úsznak az áttetsző vízben a műcsalink után….

Hernyák Aurél
thefirstcast.blogspot.com