Régi szép idők…

Részletek: Írta: Mádli Bálint

Régi szép idők…

Talán nem is ildomos, hogy ebben a témában próbálom koptatni a tollam, mint pergető horgász. Azért én sem wobblerrel, gumihallal a kezemben jöttem a világra, de az biztos, hogy a járókában már plüssmacira horgásztam…! Egész apró korom óta hordott apám magával a Hejő-patakra horgászni. Zseb pecám féltett kincs volt, szinte kulcsnak tekintettem, egy hihetetlenül izgalmas, számomra megfejtésre váró világhoz. Minden mozdulatom, gondolatom arra összpontosult, hogy mit lehetne horgászataim során alkalmazni. Csúzliztam nagyanyám csirkéit, kakasait, libáit, hátha sikerül szert tenni tollúszó alapanyagra. Ha pedig lebuktam a haditervemmel, bizony én hullattam a tollaimat, annyit kaptam… De nem bántam, ez minden szenvedést megért! Ha megvoltak az áhított tollak, akkor már valamivel festeni is kellett a csodaúszóm antenna részét. Amire legalkalmasabbnak, anyám körömlakkját találtam. Ezzel a gondolattal sem sikerült mindig osztatlan sikerre szert tennem! Anyám nemtetszésének hangot adva, gyakran „súlyt” is fektetett mondandójára, nehogy feledésbe merüljenek intelmei. Már akkortájt sem volt egyszerű a „horgászok „élete, ha így jobban belegondolok! Persze apám sem volt különb, a „Deákné vásznánál” s ahol lehetett, tartotta a hátát helyettem, ő érezte át egyedül, mi is az, ami hajt engem….

Lassan cseperedtem, már egyedül is űzhettem a patak kárászait, itt – ott megbújó pontyait. Talán általános iskolában lehettem harmadikos, vagy negyedikes, mikor először kivitt apám a Hámori-tó partjára, sétálni…

A „végeláthatatlan” Hámori-tó…

Teljesen el voltam ájulva, mekkora víz, és nincs is mihez dobni a cuccot, mint a megszokott patakomnál. Sehol egy hínárfolt, vagy egy billegő nádtorzsa, ami mellett sejteni lehetetne áhított halam. Teljesen elveszettnek, tanácstalannak éreztem magam ezen az „óriási” vízen. Fogalmam sem volt, itt milyen eszközzel, felszereléssel lehetne halat fogni. Aztán ez a víz is elkezdte adni a titkot, és addig soha nem látott halak fogására adtam a fejem. A pisztráng horgászata sokáig az egyetlen szórakozásom volt. Kötözgettem a kezdetleges legyeim, s próbáltam minél többet hozzáolvasni a témához. Emlékszem, mikor megfogtam az első süllőmet, sügérezés közben. Jobban örültem neki, min száz új biciklinek! A harcsa mindig is misztikum, az elérhetetlen, a megfoghatatlan kategóriába tartozott nálam. S Istenként tiszteltem azon kevés horgászt, aki elejtett egyet-egyet. A pontyok megfogása óriási élmény volt számomra, hihetetlen vadászösztön szabadult fel bennem. Főleg mikor a nyári hőségben, a víztetőn, napozni láttam az óriási nyurgákat, amik talán még nálam is nagyobbak voltak. Ezeket mindenáron meg szerettem volna fogni! Telepített pontyokat szépen lehetett fogdosni tavasszal, már ahogy a jég kezdte elengedni magát. A pontyok mohón ették a nagy gondoskodással elkészített, még a télen vanília cukorba áztatott csemegekukoricát. Már suhanc koromban, mikor az éjszakai horgászat is engedélyezetté vált számomra, megszokott kis csapat jött össze, és közösen vonultunk a nagy álmainkat megvalósítani. Én próbáltam, az öregebb, nálam jóval idősebb, és ebből adódóan, tapasztaltabb horgászok társaságát is keresni. Szívesen hallgattam legendás történeteiket a „régi, „halbő” időkről, nagy fogásokról, sokakat megtépett, soha nem látott halakról. Csak úgy ittam a szavaikat, s próbáltam minden tanácsukat, intelmüket megfogadni, legszívesebben kőtáblába véstem volna szavaikat. Így visszagondolva óriási klasszisok, igazi egyéniségek, azaz HORGÁSZOK járták abban az időben rendszeresen a tó partját. Ott volt Feri bácsi, aki az egy botos horgászatával, és kikapcsolt visszaforgás gátlós pecastílusával volt egyedi. Vagy az öreg erdész, Lajos bácsi a hihetetlenül okos németjuhász kutyájával. Eleinte, Lajos bácsi hozta a kutyát, mondván hadd sétáljon, kell a mozgás neki is. Aztán az idő teltével fordult a helyzet, Káró vezette ki Lajos bácsit, had horgásszon az öreg egy kicsit…. Aztán ott van a mai napig kijáró univerzális horgász, Lévai Feri (Légó), akinek érces hangját az egész tavon lehetett hallani, és a szavait követő hahotázást. Mert humorból mindig bő lére volt engedve, amit mindenkivel meg is osztott, akár kérés nélkül. Talán még „Kopaszt” tudnám megemlíteni, aki már abban az időben, a nyolcvanas évek közepén „nagy vállalkozónak”, és egyéniségnek tartotta magát. Az akadók közti, partról történő úszós süllőzéshez is öltönyben, fehér ingben, nyakkendőbe járt ki. Szívták is a vérét a többiek, hogy ennyire azért nem kéne úri pecásnak lenni…! És még voltak egy páran, akik díszítették, az akkori tó partját. Ilyen volt a ”Füttyös” névre hallgató horgász, aki mindig csak az őszi telepítés után, és tavasszal tűnt fel ebben a körzetben, amíg lehetett fogni a telepített pontyokat. Ha elmúlt a „szezon”, máris költözött nagyobb vizekre, Nyékre, vagy a Csorba- telepi tavakra. Ha éjszakára jött horgászni, márpedig csak éjszakára jött, mindig hozott magával bőven védőitalt, a megfázás, és a hideg távoltartása céljából. Ha a nemes nedű elfogyasztott szintje elért egy adott kvótát, nekiállt mindenfajta népdalokat, meg ami ép eszébe jutó dallamokat fütyülni. Nem kevés kívánnivalót hagyva, az akkordok eltalálása terén. Na, innen a Füttyös név.

Olvad már a jég…

Történt egyszer, így tavasz tájékán, hogy az április, kellő meleggel érkezett, és itt, a hegyek között is megolvasztotta, a tavon feszülő jégpáncélt. Ment is a hírek, hogy olvad a jég! Erősen mehetnékünk támadt, és már szedtük is elő, az egész télen fényesítgetett felszerelést! Felderítő utat szerveztünk István barátommal, és megállapítottuk, nagy bölcsen, itt pontyozni kell, nincs mese! Lelkes pakolás, nem beszélve a meleg holmiról, etetőanyagról, ezerféle apró kütyüről, és a szuper aromásított csemegekukoricáról. Így vágtunk neki az év első pontyozásának, még a kora délutáni órákban, hogy jó helyet találjunk, mint egy koncerten. Rend a lelke mindennek, főleg egy éjszakai horgászatnál lehetnek bonyodalmak, ha kupit tartunk magunk körül. Ágasok, petróleumlámpa, botok, merítő, csalik…stb. mindennek precízen kitalált, szinte megszerkesztett helye volt. Bőven van időnk, úgy is csak este kilenc fele kezdenek mozogni a pontyok. Addig is, hogy hasznosítsuk magunkat, tüzelőt szedünk éjszakára, szükség lesz a melegére. A másik oldalt Attila barátunk tűnik ki, és helyet keres, persze mi voltunk az ügyesebbek, mi vagyunk a tuti álláson.

–Gyorsak voltatok!- hangzik el Attila végső konzekvenciája.

–Ha szépen megkérsz, szorítunk egy kis helyet….- osztunk némi kegyet, Attilának.

Él a lehetősséggel, és bevackol kettőnk közzé. Csomagol, pakolászik kifele hátizsákjából jobbra, balra, persze a fele cucc otthon maradt..! A merítő, a csalis szett…

- Jó, hogy nem felejtettél el kijönni, horgászni!- élcelődök hanyagságán. Persze minden közös, semmiből nem szenved hiányt.

Szürkül az ég alja, rohamléptekkel hódít teret a sötétség. A gáton csörtet valaki, s közben mondja a miatyánkot a maga verziójában.

- A füttyös lesz az. - mondja Attila.

- Az jó, akkor eszik a hal….- jegyzem meg, bölcsesség gyanánt.

A „nyerő” hely…

Hangos pakolással telepszik le a szemközti álláson, ami nem veszélytelen, elég meredek, de jó hely. Tüzet gyújtunk, lassan elkél a plusz meleg. Füttyös is húz össze némi gazt, avart, meggyújtja, de jobban bízik az otthonról hozott palackos melegítőben. Attila nyújtózkodik egy nagyot, majd kap hírtelen az egyik botjához. Meg is van, szépen görbül a pálcája, szépen sétál a hala!

– Nem is tudom, kölcsön adjam e, a merítőt, ha már egyszer ilyen fogós a vaníliás kukoricám…- kötekedek egy kicsit Attilával, de a végkifejletnél azért már ott állok a merítővel, és segítek mindenben.

Jó két és feles tükrös tátog a merítő alján. Szákba kerül, és csalizás után repül is pontosan a helyére a szerelék. Közben a másik oldalról is csobogás hangja töri meg, az éjszaka csendjét. Füttyös is szákolt egy arany hasút. Már csak mi ketten árválkodtunk „szűzen” a díszes társaságból Pistivel. S hogy ne legyen kedvem még élni se, Attila ismét fáraszt! Valamivel kisebb, olyan kettes forma tükrös. Igaz a mondás, miszerint jótett nem marad büntetlenül, gondolom keserű szájízzel.

–Na, elmegyek még egy kis fát szedni, hogy kitartson reggelig. - ajánlkozik önként Attila, társadalmi munkára.

Senki nem tiltakozik, így elvonul ez erdőbe tüzelnivalót gyűjteni. Lassan éjfélt üt az óra, pontosabban Füttyös, mert valami betyár nótát kezd fütyörészni.

–Adott a szint, nem kell ide rádió!- adok hangot gondolataimnak.

- Én inkább csatornát váltanék rajta, vagy még inkább, kikapcsolnám, ha lehetne! - mondja, Pisti barátom.

Attila nagy csörtetéssel, magával húzva a fél hegyoldalt, érkezik meg a horgászállásra. Illetve csak lassít, mert megállni már nem bír! Kuszán dobálja a lábait, s mint Magyar Zoltán bemenve a két káva közzé, mutat be a földön egy ló lengés gyakorlatot! S hogy arra a bizonyos i betűre felkerüljön a pont, az utolsó sasszé mozdulatával, jókorát rúg a csoda csalis üvegembe! És persze miért ne a víz felé! Jó három méterre csobban az üveg a parttól. Gyorsan lámpát gyújtok, s valami haditervet próbálok összeütni a csali megmentésére. De minden gondolatom füsté válik, mikor látom üvegem orrát kibújni a víz alól, majd végleg eltűnni a „hullámsírba”, mint a Titanik! Még világítok egy ideid, hátha…, de semmi.

- Na, Atilla, ha kifújtad magad, márpedig kifújtad, akkor van egy köröd a Füttyöshöz, és kunyerálsz néhány szem kukoricát, ha kell az életed árán is, ha már bedekáztad a miénket…!

Szó nélkül indult körbe Attila, nem nagy táv, vagy hatszáz méter, de inkább horgászna az ember, mint gyalogtúrázik ebben a sötétben…! Füttyös elhallgat, szerintem bealudt, élvezve a védőital mellékhatását.

- Nagyon örülni fog, ha Attila felébreszti csali kunyerálás címén.

– Biztos, le is fogja ordítani, nem egy barátkozós fajta, főleg, ha már leszállt a köd a tudatában. - morfondírozunk Pistivel, mikor óriási csobbanás hallatszik szemből!

- Valami nagyot akasztott a Füttyös?- kérdi Pisti.

– Persze, álmában.

Hallom, Attila fut a Füttyös állására, és bőszen adja az instrukciókat!

– Erre Dezső bátyám, erre, erre…!

Csobogás, instrukciók, aztán megint csobogás!

– Mi a bánatot művelnek ezek odaát!- kérdezem Pistitől.

–Nem tudom, de remélem nem valami nagy állatot akasztott a Füttyös, az azért durva lenne, ilyenkor, ép jégolvadás közben.
– Hát igen, a nagyok később mozdulnak, most csak a telepítettek mozgolódnak. De lehet, hogy most hírtelen jött a meleg, és kimozdította a nagyokat is…!- próbálunk magyarázatot találni a szemközti „háborús” tevékenységre!

Aztán csend, amit nem hétköznapi szitkozódás tör meg! Még a túlparton is beleremegünk, Dezső bá szókincsébe!

- Biztos elment, vagy Attila bénázta el, az öreg cápáját! Nem lennék a helyébe!

Nem akarunk óbégatni, de alig várjuk, hogy Attila visszaérjen. Közben mintha csomagolna az öreg, az elemlámpa fényeiből, erre következtetünk Pistivel.

– Biztos sokkot kapott az öreg, vagy elfogyott a bora….!

- Nem tudom, de majd Attila elmondja.

Beigazolódott gondolatunk, mert valóban csomagolt az öreg, és Attilával egyetembe jöttek át a töltésen. Attila aztán lekanyarodott, s jött a mi állásunk felé.

– Na, mi van? - kérdezzük szinte egyszerre Pistivel, Attilát.

– Nem fogjátok elhinni! Az öreg elaludt mákosan, aztán meg becsúszott a vízbe a meredek oldalon! De nem ez volt a pláne, hanem az, hogy nem kifele, hanem befele úszott! Teljesen elaludta az agyát, azt se tudta milyen rendezvényen van! Mikor odaértem, és elkezdtem szólítgatni, akkor fordult meg, ez simán átúszott volna hozzánk! Bár ezt erősen kétlem a jeges vízben, és a pufajka szettben, nem igazán úszott volna sehova! Nagy nehezen kicibáltam, aztán ment is haza! A kukoricát meg önként adta ide, mert legalább azt se kell elraknia, és annyival hamarabb indulhat haza.

- Így, csurom vizesen? Megfagy mire hazaér Diósgyőrbe!
- Szerintem kibírja, fel van töltve rendesen fagyállóval….! - poénkodik Pisti.

A nagy sztorizgatásban észre se vettem, hogy a kenyérgombóc jelzőm felragadt rendesen, és a zsinórom feszül, mint a ruhaszárító kötél! Ráemelek, s jön is kifele szépen a halam. Óvatosan pumpálgatom, igyekszem zsinórt lopni tőle. Ez is a szebbjéből való, közelebb van a három kilóhoz, mint a kettőhöz, a szép tükrös potyka. Megnyugszom, fogtam már én is, csak épp nincs a csoda csaliból, csak a füttyös savanykás szagú kukoricájából. Kicsit fanyalogva csalizom fel horgaim, valahogy nem hiszek az öreg „ecetes” kukoricájába! Közben Pisti jelzője emelkedik méltóságteljesen, amit jó időben bevágással jutalmaz barátom. De mégis csak üres horog a jutalom, hal nem járt a mutatványhoz. Értetlenül állunk, mert ez olyan kapás volt, amit abban a bizonyos nagykönyvben, már leírásra került. És mégsem… Pisti is megrakja horgait a Füttyös erjesztett cuccával, és repül is vissza a szerelés, majd centi pontosan a kapás helyére. Csend telepszik a pálcákra, mintha nem is lenne rajtuk egyéb, egy-egy nagy kőnél.

- Szerintem felúsztak a Garadnán a pontyok ettől a förmedvénytől…- célzok a kukorica állagára.
- Pedig annyira nem lehet rossz, mert Füttyös is fogott vele egyet. - próbál hitelt szerezni Attila a förmedvénynek…

Pisti jelzője megmozdul, emelkedik, majd visszaáll, az eredi helyére. Tétovázik, mocorog a kenyérgombóc. Ez jó jel, nem hagyta ott! Mocorog, mocorog, Pisti még a lélegzetét is visszatartja, de mi is Attilával! Már csak ő nem fogott, drukkolunk neki! Érdekes kapás, remeg, meg-megindul a jelző, de nem egyértelmű. Majd ez az idegesítő remegés, húzássá növi ki magát, amit Pisti kicsit félve, de bevágással jutalmaz. Botja rendesen belegörbül a mozdulatba, és már jön is az értékelés!

- Hú, ez nagy lesz! Meg se bírom mozdítani!
- Csak óvatosan, ne kapkodj! Csak tartsad, majd megindul..!- osztjuk a tanácsokat Pistinek!

S valóban nem hagyományos a fárasztás, nem rója a félköröket, mint ahogy az lenni szokott, csak nagyon lassan enged néha a távolságból, és egy centit sem enged a mélységből. Már néha viccesre fogjuk a dolgot, és megjegyezzük Pistinek, hogy még tilalom van a könnyűbúvárokra, úgyhogy vissza kellesz dobnia! Talán tizenöt perc is eltelik mire egész közel ér hozzánk a rejtélyes kukorica tolvaj, de látni ekkor sem látjuk, annyira tartja a mélységet.

- Csak nem harcsát akasztottál te jómadár?- kérdem Attilát.
- Nem tudom, mi lehet, de már nagyon kíváncsi vagyok!

Attila lámpával a kezében, én meg a merítővel toporgunk, hogy végre befoghassuk Pisti víz alatti szörnyét! Csak a zsinórt látjuk befúródni a vízbe, és ennyi! Úgy tűnik, ez a harc kitart nyárig, mert nem akar feljebb jönni semmilyen noszogatásra sem. Csak komótosan vonul lent a mélybe, dobálva a főzsinórt jobbra – balra! Már tényleg nem tudunk mire gondolni, mikor elindul fölfelé, és csap egyet a tetőn egy hármas körüli pikkelyes ponty.

- Ne már?! Ezzel szórakoztál ennyit? - állunk még érthetetlenebbül a tények előtt.

De ez így nincs rendjén, valami nem oké! Nagy nehezen megmerítem a pontyot, mikor látom, hogy mellette forgolódik még egy „hasonszőrű” potyka! Minden megvilágosodik, az összevissza mozgásról! Attila a lámpát letéve kézzel próbálja a partra terelni a másik pontyot. Ha nehezen is, de sikerül. Két, majd hármas ponty! - Nem semmi! – mondja szűkszavúan, de elismerően Attila.

- Még hogy nem jó az öreg kukoricája! Ha elmesélem neki, biztos sokkot kap!- mondja Pisti széles vigyorral.
- Hát, alapszabály, hogy csalit nem adunk kölcsön!- bölcselkedik Attila.
- Kinek is az ízes-mázos kukoricájával fogtad a két pontyodat? Csak nem kölcsönkért csalival?- próbálom megkérdőjelezni Attila elméletét.
- Na, jó, vannak azért kivételek….!

Pisti barátom a mai mapig Hámorba jár, itt öregszik meg, már Ő sem „copfos indián”…!

Füttyös túlélte a „tavaszi strandolást”, már másnap este „fütyülve” jött horgászni, mint ha mi se történt volna! Rég nem láttam, kíváncsi lennék, jár e még horgászni. Igaz, én már jó ideje nem hajkurászom a Hámori-tó halait, elrabolták a szívem a folyók visszaforgói, süllői, harcsái, feledhetetlen szellői, már beléjük vagyok szerelmes…!

Tisztelettel: Mádli Bálint