Gyor-San menjünk valahova legyezni!

Részletek

Írta: Halmschlager Márton

avagy egy nehezen induló legyes szezon nyitánya

Nem emlékszem olyan évre, amikor a folyóvizek olyan cudarul elbántak volna a pecásokkal, mint az idén. Amióta legyezek, ez kimondottan érzékenyen érint. Kedvenc legyes célvizeink, az Ipoly és a Garam, augusztus végéig olyan magas vízállással leptek meg, hogy az év első felében csak klubnapokon, a Népligetben tudtam „legyezni” a füvön. Lengyelországból a San folyóról sem jöttek jó hírek. Mikor menni tudtunk volna, vagy rossz időt jósolt a meteorológia, vagy a vízállás volt ott is magas, vagy a bátrak, akik nekivágtak egy háromnapos túrának, az első nap után élmények nélkül jöttek haza. Mi is majd’ meghaltunk már a tétlenségtől, aztán augusztusban nem bírtuk tovább, és 9-én éjjel hárman elindultunk a San-ra.

Hajnal fél öt lehetett, mikor Szlovákiában az autópálya után, valahol Eperjes fölött 6-8 kilométerrel, nem várt módon kerültünk kölcsönhatásba egy szarvasbikával.

A szarvasbika szignója

Szegény állat komolyabb sérülések nélkül megúszta, de a bal hátsó lábával jól helyben hagyta a szélvédőt. Mire kiszálltam az anyósülésről, már úgy eliszkolt, hogy a nyomát sem lehetett látni (a berúgott szélvédőt leszámítva). Ezzel a szélvédővel nem vállaltuk tovább az utat, és 120 kilométerrel a cél előtt visszafordultunk. A lelkiállapotunkat meg sem kísérlem leírni.

Az autó javíttatása után új tervet fabrikáltunk, és végül augusztus 26-27-re új túrát szerveztünk a San-ra, de ezúttal már csak ketten. A többieket elriasztották a rossz hírek, melyek hol haltalanságról, hol kapástalanságról szóltak. 25-én éjjel újra útra keltünk, és most azon izgultunk, hogy a Szlovákiában másfél hónappal ezelőtt tönkrement útszakaszt azóta kijavították-e, vagy majd ott szembesülünk azzal, hogy kerülőutat kell keresnünk. Miután probléma nélkül elhagytuk a „szarvasok csapását”, Minovce után útlezárásba futottunk bele. A fenébe! Még nem javították ki a tönkrement szakaszt. Próbáltunk kerülni, de a GPS szerint sokat kellett volna visszamennünk, és csak tetemes kerülővel tudtunk volna visszatérni az eredetileg tervezett útvonalra. Ekkor vettük észre, hogy a lezárt szakaszról épp kihajt egy személyautó. Ha másnak sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog! – gondoltuk. Az útlezáró barikádot megkerülve „hadi ösvényre tettük a lábunkat”. Pár méter után olyat tapasztaltam, amilyet korábban csak tévében láttam. Az út a hegyoldalban haladt, alatta 15-20 méterrel egy szélesebb patak folyt, ami a magas vízállásnál valószínűleg kimosta azt a talajmennyiséget, ami megtartani hivatott volna az utat. Az út legalább 70 centit süllyedhetett, és a bal oldala letört. Félelmetes volt látni, és végigmenni rajta.

Japi, térdig a slamasztikában

Végül is sikeresen leküzdöttük a szakaszt, és csütörtök reggel hét óra után már a szálláson voltunk, ahol foglalt szobánk volt, és a napijegyváltást is sikerült elintézni. Mindig Lesko mellett a Gawra panzióban szállunk meg, a magyar legyesek ezt már jól bejáratták az elmúlt évek során.

Gawra panzió ** - kellemes, tiszta, szép

A halőrtől megtudtuk, hogy a „no kill” (Catch & Release) szakaszon szombaton és vasárnap lengyel nemzeti műlegyező verseny lesz, így csak csütörtök-péntekre tudunk jegyet váltani erre a szakaszra. Mondom is Japi barátomnak, jó lesz az, mert ha két nap alatt nem fogjuk rongyossá magunkat, akkor irány haza, ha jól megy a hal, akkor péntek este még mindig tudunk jegyet váltani olyan szakaszra, ami nyitva van a versenynapokon is. Kérdezte a halőr, hogy hol leszünk, mire mi rövid egyeztetés után abban maradtunk, hogy a C&R szakasz tetején, a „VISION háznál” fogunk horgászni. Azért neveztük el ezt a szakaszt így, mert a VISION legyes cuccokat gyártó cég itt egy kulturált kis esőbeállóval ajándékozta meg a horgászokat, asztallal – paddal, ahol a légykötéstől az öltözködésen át az ebédelésig mindent meg lehet oldani.

A „VISION ház”

Mivel érkezésünkkor még senki nem volt ott, nem nagyon siettünk, főztünk egy kávét, és nekiálltunk reggelizni. Épp az első falatokat rágtuk, mikor megjelent három autó, kiszállt vagy 6-7 horgász, és elfoglalták a legjobb helyeket a pályán. Ekkor még nem tudtuk, hogy az alacsony vízállás miatt alig van hal a szakaszon. Reggeli után szépen mi is nekiláttunk a legyezésnek. A felavatni hozott, frissen építtetett 9’ hosszú, #4 osztályú CTS Affinity One pálcámat vittem, és mindenképp szerettem volna egy hozzá méltó hallal behorgászni. A tavaly oly sok halat tartó szakaszon most alig riasztottunk fel egy-egy halat gázolás közben, azok is mind kisebb 20-22 centis példányok voltak. Végül is a délelőtt nyögvenyelősen telt, én mindössze egy darab 20 centi környéki pisztrángot abszolváltam, meg volt két koppintásom pici nimfákra. Inkább a szárazlegyezést erőltettem kisebb, 16-18-as legyekkel.

A kisebb méret

Mikor kimentünk a vízből ebédelni, megbeszéltük, hogy keresünk egy másik, kevésbé látogatott helyet, ahol nyugodtabban tudunk nagyobb területet behorgászni. Sajnos a délután sem hozta meg a várt sikert, este úgy mentünk haza, hogy Japinak öt darab pisztráng jutott, nekem meg csak az a délelőtti egy apróság. Igaz, hogy Japi a sztrímereket erőltette, abból is a nagyobb fehéreket, de nagy eredménynek így sem nevezhetjük a fogást.

Másnapreggel, új haditervvel, már korán kimentünk a „VISION házhoz”, ahol megint csak üres pálya fogadott minket. Nosza, hamar felruházkodtam, és uzsgyi, be a vízbe a legjobb helyre. Tavaly ezen a helyen a rajzás háromnegyed órája alatt egy 30-as és egy negyvenes pisztrángot, meg egy harmincas és egy negyvenes pénzes pért fogtam.

Egy, a tavalyi nagyobbacska pisztrángok közül

Ezúttal a kis nimfákat erőltettem. Alig dobtam párat, mikor a parton megjelent a halőr, és kiintett a vízből. Szabódott, hogy tegnap még nem tudta, de a versenypálya már ma zárva van, hogy a másnap kezdődő versenyt pihent pályán kezdhessék. Ajánlotta, hogy vagy menjünk le a C&R szakasz 7-8-9 részére (a Hoczewka patak torkolatától felfelé egy kilométeres pálya), vagy menjünk a felettünk lévő erőmű fölötti szakaszra. Még térképet is adott, és útba igazított, hogy hol, hogyan tudunk parkolni, és vizet érni. Kérdezősködött, hogy előzőnap fogtunk-e halat, mennyit, mit, mekkorát. Mikor elmondtam, hogy kevés kicsi pisztrángot fogtunk, megnézte a szerelésemet, és azt ajánlotta, hogy horgásszak „lengyel módi” szerint két nimfával. Útközben az új hely felé azt tervezgettem, hogy fogom mindezt megvalósítani? Két egyforma, vagy egy kisebb és egy nagyobb nimfát tegyek fel? Melyik legyen a végén: a kicsi, vagy a nagy? (A nagyobb nimfa azért is jó, mert mélyre leviszi a szerelést, a kicsi meg incselkedőn lobog az előkén.) A vízben horgászat közben a tesztelgetés tovább folytatódott. Láttam, hogy a helyiek a klasszikus botspicc alatt úsztatott nimfázást művelik, de ők sem húzzák úgy a halat, hogy abból bármi tanulságot is levonhattam volna. Már elmúlt délután egy óra, mikor Japi kifelé vette az irányt, hogy befejezi a horgászatot, főz egy kávét, és útra készíti magát. Saját bevallása szerint hat darab pisztrángot fogott sztrímerrel, de egy sem ütötte meg a 30 centis méretet.

Bennem még égett a tűz, meg aznap még halat nem tudtam felmutatni, így tovább próbálkoztam. Megjelent egy fickó a fiával, és nem messze tőlem ők is nimfáztak. Mikor emberem már a második halat fogta, elkezdtem figyelni, hátha elleshetek tőle valamit. Azt vettem észre, hogy ő hosszú zsinóron eregeti a nimfát, eldob vagy jó tíz méterre keresztbe, majd úgy söpröget, hogy aprókat belehúz a zsinórba. Megpróbáltam én is ezt a módszert, és már az első dobás meghozta a halat. Nagy volt az örömöm, főleg akkor mikor ezzel a módszerrel háromnegyed óra alatt öt halat akasztottam, amiből négyet sikeresen kézbe is vehettem. Az utolsó a vízből kiugorva, fej-rázva, bukfencezve kiköpte a szakáll nélküli horgot. A halak fele a kicsi nimfát ette, a másik fele pedig a nagyobbat. Örültem, mert nemcsak a halőrtől mintának vásárolt nimfák voltak sikeresek, hanem a saját fácántollas és egyéb aranyfejes nimfáim is.

Végül is a finis jól sikerült, megint tanultam valamit, és sikerült behorgászni az új botomat is, amibe fülig bele is szerettem. Az igaz, hogy nagyon nehezen indult ez a szezon, kevés és kicsi halat adott, de mégis élveztem. A végső tanulság talán az, hogy sosem szabad feladni. Két nap eredménytelenség után is keresni kell a megfelelő módszert, a fogós csalit. Persze az sem semmi, hogy egy igazán szép, természetes folyón legyezhettem két napig, ahol a víz lemosta rólam az első fél év összes gondját, bosszúságát.

Remélem legközelebb egy mozgalmasabb, halasabb portyáról tudok majd beszámolni.
(hm)