Miért horgászunk?

Részletek

Írta: Szabó Zoltán

Miért horgászunk?

Hazaértem. Horgászni voltam. Megint. Nem fogtam semmit. Vagyis de. Egy apró jászkeszeget, nem sokkal volt nagyobb wobleremnél. Sovány vigasz. A kanapén elterülve jegyzem be a fogást a horgásznaplómba. Lássuk csak, milyen hónap van? Július. Lapozok vissza, számolgatom a kifogott halakat: három domolykó, négy csuka, egy jász.

Eltelt fél év és nyolc hallal volt dolgom, pedig heti egyszer kétszer a vízen vagyok, nem semmi! Nem haragszom a folyóra, idő kell neki míg minden visszaáll a régi kerékvágásba. A vízállás már alakul, de még mindig nagyon zavaros, leginkább a kapucsínóhoz hasonlít, nem csoda hogy nem kap a hal. Felteszem hát magamnak a kérdést: akkor miért horgászok? A válasz nagyon egyszerű: azért mert horgászni kell! Lógatok akkor is, ha az esélyeim szinte egyenlőek a nullával, hátha szerencsém lesz. A szerencsét pedig provokálni kell! Ha sikerül kiprovokálni, és egy pár dolog egybevág, akkor hatalmas élményben lehet részünk, ami kárpótol minket a sok üres pecáért! Azt hiszem ezért horgászok! Ilyen kárpótlást keresve gondoltam vissza, egy számomra nagyon kedves régi kalandra.

Egy nyári esős szombat délután bepakoltam a horgászmotyómat az autómba és elindultam azakkor még „friss” barátnőmhöz. Hivatalosak voltunk egy amolyan ismerkedős pecára, a húgával és a barátjával. A szomszéd faluban találkoztunk velük, bemutatkoztunk egymásnak, megbeszéltük az útirányt, és már robogtunk is, az általam ismeretlen tó felé. Hat óra körül érkeztünk meg, közben az eső is elállt. Kiváltottuk a jegyeket, és a víz csendes végében kerestünk magunknak helyet. Előkerültek a horgászbotok. Bedobtam az elsőt (etetőkosaras, fenekezős, pontyozós) és míg a másikkal bíbelődtem rögtön el is húzta egy éhes potyka, de úgy hogy alig bírtam elkapni a nyél végét! Gondoltam magamban, ez jól kezdődik! Hasonlóan folytatódott! Beszélgettünk, viccelődtünk, és a pontyok is étvágyuknál voltak, jutott akció bőven. A jóból is megárt a sok, szokták mondani, hajnaltájban talán már meg is untam. Fél hat volt, mikor a barátnőm szólt, hogy reggelizzünk és induljunk haza. Rápillantottam a kapásjelzőkre és láttam, hogy az egyik boton aprókat rándul. Rátettem a kezem és válaszoltam: -ezt még kifogom és mehetünk! Mariann mellém kuporodott és közösen néztük a jelzőt. A rángások folyamatos húzásba váltottak, és a következő pillanatban bevágtam. A hal megakadt, de jóval kisebb volt társainál, alig tanúsított ellenállást, keszegnek gondoltam. Tekertem ki, és egyszer csak elakadt a szerelékem. Egy tuskó lehet, gondoltam magamban, a halat már nem éreztem. Próbáltam feszíteni, pöckölgetni, de az akadó csak nem adta ki a szerelékemet. Nincs mese, be kell szakítanom, és már nyúltam az orsó dobjához. Ahogy kimondtam, váratlan fordulat következett! Hatalmasat rúgott kezemben a bot, az orsó pedig elkezdte keservesen adagolni a zsinórt az „akadónak”. Mire ráébredtem, hogy mi történik hosszú másodpercek teltek el. Az orsóra pillantottam, és igencsak hiányzott róla pár méter zsinór, de a hal csak húzott, mint egy gőzmozdony! Nem mertem szigorítani a féken, nehogy megtépjen. Már a tó közepén is túl járhatott, amikor csodával határos módon megállt, és elkezdett körözni. Gondoltam, na most jött el az én időm, és elkezdtem pumpálni. Tévedtem!

A komolytalan próbálkozásomra új erőre kapott, és kitört jobbra. Vészesen távolodott, kénytelen voltam kísérni a parton. A botomat a magasba tartva épphogy a nádfal fölé tudtam emelni a damilt. Leginkább egy olyan kutya sétáltatásra hasonlított ahol az eb irányítja a gazdit, csak itt egy kicsit hosszabb és vékonyabb volt a póráz! Több álláson áthúzott, de szerencsére minden sporttárs segítőkész volt, kitekerték a szerelékeiket, látva hogy nem mindennapi hallal hozott össze a sors! Komoly szurkolótáborral a hátam mögött, egy jó 150-200 méter hajnali séta után ismét megállt, lehetőséget adva egy újabb próbálkozásra. Komótosan körözött, éreztem talán most sikerülhet egy pár méter zsinórt nyernem tőle, és a szerelék felső tűréshatárán kezdtem terhelni, egy másodperc nyugtot sem adva. Hosszas huzavona kezdődött, minden méter damilért küzdöttünk. Már húsz perce fárasztottam a hatalmas halat, és csak most éreztem először hogy sikerülhet kifogni. Eddig ő fárasztott engem. A közönség közül kérdezték, hogy mi küzd a horgon? Hatalmas ponty, vágtam rá! A tapasztalt horgászok közül többen mondták, hogy nagy harcsa lehet, amitől igen csak izgalomba jöttem! A hal közben fáradt, egyre közelebb tudtam csalogatni a parthoz. Húsz méterre lehetett, amikor egy hatalmas burvánnyal árulta el kilétét. Két nagy bajusz és egy másfél méternyi márványos test törte meg a víz tükrét. Harcsa, kiabálta a publikum. Magamon kívül fárasztottam tovább. Egy két erőtlen kitörést produkált még, de aztán kezes bárányként tűrte, hogy magamhoz húzzam. Soha nem fogom elfelejteni barátnőm arcát, aki azóta a feleségem, ahogy kezében a kicsinek mondható merítővel, döbbenten figyelte a gigászi halat, ahogy mozdulatlanul feküdt előttünk a vízen. Valaki kerített egy hatalmas bojlis merítőt, amibe kakaós csiga módjára vezettem bele a harcsát, és kiemeltem a partra. A 8-as pontyozóhorgom masszívan ült az alsó fogsorában, megszabadítottam tőle, és egy kis szeretgetés után útjára engedtük. Felemelő érzés volt ahogy magához tért, és lomhán eltűnt a sötétben. Visszaballagtunk és beleültem a fotelembe, némán bambultam ki a fejemből. Mariann pár perc múltán megkérdezte hogy mi bajom van? Spontán csak annyit tudtam mondani: -nagyon boldog vagyok!

Az ilyen kalandok után nem marad kérdés hogy miért horgászunk. Horgászni kell….

Ui.:Sajnos fotó nem készült, nem volt nálunk fényképezőgép (a mai napig nem tudom megbocsátani magamnak)!

Szabó Zoltán