Ismerkedés a tenkarával – avagy a kis kínai

Részletek

Írta: Sándor Ferenc

Ismerkedés a tenkarával – avagy a kis kínai

Jó két éve hallottam először a tenkara nevezetű módszerről. Akkor Aurél egy horgásztalálkozó keretein belül mutatta meg a botot és tartott bemutatót abból, hogy mi is ez. Akkor magamban kicsit mosolyogtam a módszeren… még jobban, amikor Pali barátom azt mondta a botra célozva, hogy neki van ilyen „tenkarája”. Egy időre ennyiben maradtunk.

 Tavaly, egy közös peca alkalmával jött elő a téma újra. Mivel előtte a gyermekeit horgásztatta, az autóban maradtak a spiccbotok. Elővett két rövid, félméteres forma műbőr tokot, amiből valami hihetetlen csicsás, színes botokat húzott elő. Az egyik 5 a másik 2,7 méter hosszúságú, kihúzva hibogós, lágy, bólogatós spiccbotokat láttam, a végükön valami piros madzaggal, ami hasonlított a legyes botok végére szerelhető konektorra. Megegyeztünk abban, hogy ezzel biztos lehetne tenkarázni, de attól még ezek spiccbotok, a gagyi fajtából. A márkára akkor fel sem figyeltem, nem igazán izgatott a téma.

Idén újra előjött a téma, Bakelit fórumtársunk jóvoltából. Egyszer a fórumban tettem egy könnyelmű kijelentés, miszerint kipróbálom ezt a technikát valami spicbottal – és ekkor jutott eszembe újra Pali, és az ő takony lágy spiccbotjai. Rövid egyeztetés után már kezemben is volt a két pálca, ezek közül a rövidebbiket választottam, a hosszabb az már nehéznek, fejnehéznek és kevésbé kezesnek tűnt. A kisebb viszont elég barátságos. Kompozit bot, ehhez mérten nem is sok az a 68 gramm, amit nyom. Ami most már viszont szemet szúrt, az a márka: Sandic – szerintem sokaknak ismerős; valamint hogy igen „szép”, fekete alapon zöld és arany, csilli-villi, csocsi-ragyi – igazi kínai ipari műremek. Gyorsan kötöttem hozzá pár kisméretű legyet, és húztam is letesztelni.

A főpróbát a Sajón ejtettem meg. Semmit nem vittem magammal, különben biztos, hogy pár dobás után feladtam volna.

Szereléket 220cm 0,27-es fluorcarbon zsinórból készítettem, az előke 0,12-es ősöreg Royal Super Match - ez volt a legvékonyabb zsinórom itthon; szerelés mikéntje, ahogy Bakelit bemutatta. Az első dobásokhoz #20-as rákhorogra kötött nimfát tettem fel. Egyszerű szerkezet, a test fácánfarok szegmens, a tor rész páva, míg a fej narancs tungsten.

Az első helyen rögtön tapasztalnom kellett, hogy még a kis, arasznyi domik is menekülnek előlem a kristálytiszta vízben. Úgyhogy gyorsan kidolgoztam egy stratégiát, miszerint óvatosan begázolok a vízbe, és onnan dobálok a part és az akadók felé felfelé. Hamarosan ráéreztem a nimfa vezetés ízére, így elkönyvelhettem az első kapásokat. Jó sok koppanós kapás után ráébredtem arra is, hogy bizony be is kellene vágni a halaknak, mert különben betli lesz a vége. Így is sok kapásról maradtam le, de így azért már halszagú lett a kezem. Az első tenkarás halam egy sneci lett. A második is és a sokadik is. Az újabb és újabb helyválasztás meghozta a domikat is, nem is keveset; egy volt csak a bibi: mégpedig a méret. Arasznyitól nagyobb domit nem sikerült fogni. Egyetlen hallal találkoztam, ami olyan harmincas forma lehetett, de az meg lemaradt. Erőltettem egy darabig a dolgot, de aztán feladtam. Igen sokat fogtam, de nem snecikkel, és hasonszőrű domikkal akartam szórakozni.

Egy dolog nyílvánvaló volt: nem ördögtől való technika ez, halat is ad, a cucc is jól működik, már csak a kirakós darabkáinak kellene összeállni. Hazafelé bandukolva már tudtam, hogy másnap meglátogatom a Hernád alsó szakaszát, ahol idén már kétszer igen-igen jót domolykóztam. Ott garantáltan van domi, a terep is jobban illeszkedik a tenkarához… egy próbát megér.

Másnap a Hernádot meglátva bizony először vakargattam a fejem. Egyrészt, mert sohasem látott tisztaságú a víz, másrészt az otthonmaradt merítő okán. Sebaj, gondoltam, ami hal ezzel a pilinckával kijön, azt ki tudom venni merítő nélkül is.

 Alulról közelítve a jó helyeket hamar jött az első domi és hamar jöttek a társai is. Nem ragozom, iszonyat sokat fogtam. Ha egy tartáson volt 10-15 siheder domolykó, akár az összest lehúzhattam onnan. Teljesen be voltak gerjedve a narancs nimfától. Részút dobtam felfelé, a beeső nimfát hagytam süllyedni a kívánt mélységig, aztán elkezdtem húzni lefelé. Éppen csak annyira, hogy ne süllyedjen tovább az adott mélységnél, és ne is emeljem fel onnan, valamint a víz sebességétől éppen hogy csak, de gyorsabban haladjon lefelé. Így teljesen jó volt a kontakt, jól ültek a bevágások, bár sokszor már a tényleges kapás előtt bevágtam, mikor még csak nyitotta a hal a száját.

Elég tempós így a peca, percenként akár tíz dobás is simán belefért. Tempós, és egyben lassú is; ugyanis igen csendesen, óvatosan kellett mozogni, köszönhetően a kicsi, tiszta víznek, és a rövid botnak. Ne feledjük, kb. 5 méterre kellett a halat megközelíteni.

Ahogy telt az idő, ahogy mentünk bele a délutánba, úgy jöttek a szebb halak. A 30-35cm-es fejesek, amiket baráti körben, pergetés közben a "bunyóspityu" jelzővel csúfoljuk, azok itt ennél a botnál valahol a felső plafont jelentik, és elég komoly ribillió után lehet nyakon csípni őket. Ezt a botot egy jó arasznyi domi teljesen karikába csavarja. Ez már nem is UL, hanem gigamegaUL; ehhez képest egy Mitchell Privilege majdhogynem durungnak hat – mikor olvastam róla, nem gondoltam volna hogy ez ennyire finom peca, de tényleg. És azt sem hittem volna – pedig logikus – hogy ezzel ennyire precízen lehet horgászni.

Szóval igen jól szórakoztam. Nimfáztam amíg volt nimfám; de csak kettő volt, ami hamar elfogyott. Az elsőt a víz alá, a másikat a víz felé szakítottam. Talán mindkettő menthető lett volna, de nem akartam a tartásba taposni.

A nimfák után egy #14-es RedTag került az előkére. Ez már korántsem volt olyan kelendő, ráadásul pár süvölvény után le is harapta egy kis csuka a víz alatt vezetett legyet.

Már csak két 12-es horogra kötött polibogárka maradt nálam. Ez váltotta ki a halakból a legkisebb érdeklődést. Mindössze egy arasznyi domolykót tudtam vele elcsípni, valamint néhány tétova kapást könyvelhettem el.

A fény is egyre fogyott, az akció is egyre kevesebb volt, úgyhogy már a hazamenetelen gondolkodtam. Egy olyan tíz méteres szakasz volt még hátra a mára kiszabott etapból, gondoltam, hogy azt még végigejtegetem. Egy kanyar külső ívét szórtam. Ahol álltam, térdig ért a víz, de a túloldalt, ahová szórtam a bogarat, rögtön a part szélében méter körüli. Épp egy nagy marha fűcsomó mellé pittyent a bogár, mikor a semmiből megjelent egy nagy száj, és leharapta a bogarat a felszínről. Azzal a mozdulattal vissza is állt a helyére, valahová a fenék közelébe. Megpróbáltam felemelni, de csak nyúlt a bot, a zsinór nyüszített. Szép lassan feljött vízközé, majd vissza le. Ezt eljátszottuk vagy kétszer-háromszor, mikorra kapcsolt, hogy valami nem oké, és megugrott; szerencsére felfelé. Csak arra tudtam figyelni, hogy a bot és a zsinór nagyjából derékszöget zárjon be. Így is, mikor rángatta a fejét, már csuklóból kellett kiszolgálni ezeket a megmozdulásokat, mert a kis kínai úgy belefeszült a húzásba, hogy minden rugalmasságát elvesztette. Iszonyatosan tehetetlennek éreztem magam, de pár nagy rántás után megfordult, és elkezdett szép lassan körözni. Innen már hamar vége volt.

Fogtam már ettől sokkal nagyobb domolykót is, de ez izzasztott meg eddig a legjobban mind közül. Lássuk be, nem is gondoltam volna –és még velem együtt sokan, hogy ekkora hal összejöhet ilyen cuccal.

Gyors mérés (44cm) után visszaengedtem, összecsomagoltam és hazabicikliztem.

Ha nem is leszek mindhalálig tenkara-fan, azt azért látom, hogy erre vízre, az ilyen kis nimfás módszerre több, mint ideális. Csak ne ekkora halak akaszkodjanak rá…