Talán emlékeztek rá, hogy megénekeltem már két Ipolyi betlimet itt egy cikk formájában. A mai napig nem tértem napirendre ezek felett, így amikor Scientist nicknévre keresztelt fórumtársunk közös peca lehetőségeként a Duna és az Ipoly helyszíneket vetette fel, én egyből az utóbbira voksoltam. Egyrészt a Duna itt van nem messze, másrészt az Ipollyal még van egy lezáratlan ügyem. Szombati ebéd után így nem az F-1-es időmérőt és a vele járó órácska szundikálásást választottam, hanem a már előző este összepakolt szerelésemet pakoltam be a kocsiba és meg sem álltam Tudós fórumtársunkig.

A túra délután kettő órakor kezdődött a számomra szokásos „keressük meg azt az utcát, aminek már a nevére sem emlékszek” nevű, általam gyakran űzött játékkal, amit általában a késés elkerülése végett pánikszerű telefonálással oldok meg. Most is ez történt, tíz perces időbüntetéssel (ha már az F-1-es szundikálást adtam fel ezért a kalandért, akkor idevág a hasonlat) abszolváltam az első feladatot. Átpakolás után elindultunk és egy kis szlovákiai (inkább régebbi magyar) kitérő után megérkeztünk első helyszínünkre. Itt is kis víz fogadott minket, mint bárhol az országban manapság, ez viszont teret engedett a vízben gázolós perverziómnak, így az első dobást már a vízben állva kivitelezhettem. Nem sokat kellett várnom az első domolykós ütésre, néhány dobás után már a kezemben is érezhettem a Zagyváról már oly ismerős érzést, sajna ez nem lett meg, de annyi mozgás volt körülöttem, hogy nem is idegeskedtem, lesz itt hal nemsokára gondoltam. Egy kissrác személyében egy horgásztársam is akadt, aki elmondása szerint szépen szedegeti a domikat szöcskével és tanácsot is adott merre keressem a nagyobbakat.

Első halam hamar meg is lett, az újdonsült harcostársam el is szerette volna kérni, de én mint a nagy ipolyi bölcs egy kisebb előadást tartva engedtem vissza a halat a vízbe. Közben guide-om is akciózott egy sügér és egy kisebb domi után egy kapitálisabb hal elvitte wobblerét, a fék füstölő hangját még a kis zúgó moraja sem tudta elnyomni, de hiába a jól beállított fék, a vékony Nano víz alatti kőhöz ért és azonnal szakadt. Így mire odanéztem már csak a megcsonkított szerelést láttam a kezében, majd a következő percben pedig az ilyenkor szokásos rigmusok közepette szerelte újra a cájgot.

Félóra eltelte után a helyváltoztatás mellett döntöttünk, és lentebb mentünk a következő helyre. Én még egy wobblert adtam a kissrácnak, lelkére kötve, hogy amit ezzel fog engedje vissza. Talán így lesz, bár ez a fajta idealizmust már lassan kiöli belőlem az élet. Itt már kicsit mélyebb víz fogadott minket, sajnos ezt én úgy fedeztem fel, hogy a csizmám megsüllyedt és innentől kezdve funkcióját vesztve tocsogtam a vízben. Ez azért az elkövetkező esti peca előtt nem sok jót jelentett, bár abban a pillanatban ez nem is igen izgatott, mert ezen a szakaszon rengeteg kapás volt.

Sky kapitány egy domolykóval…

 …és egy ipolyi vérsnecivel

A zúgó alatti szakaszon mentünk tovább és mire az alkonyat elért minket, már mindketten tíz feletti mennyiséget szedegettünk ki a domolykók közül. Közben nekem is volt olyan kapásom, ami jóval nagyobb halat ígért, de sajnos lemaradt, bár igazából nem idegesített a dolog az egymást követő kapások és az újabb merülés elkerülése miatt volt mire koncentrálnom így is. Lassan ránk sötétedett így kievickéltem a vízből, majd a szántóföld mellett kiöntöttem a csizmámba gyűjtött ipolyi vizet.

Visszabandukoltunk a kocsihoz és fejlámpáink fénye mellett szereltük össze a második felvonáshoz magunkkal hozott keményebb felszereléseket. Az otthon csomagolt szendvicsekből a vízparton új erőt nyerve és Scientist-féle forró kávétól felspanolva tértünk vissza a még általunk szűzen hagyott és jobb halakat sejtető részre és itt kezdetét vette az éjszakai domolykózás első felvonása. Ez a műfaj már jobban hasonlít egy normál éjszakai pergetéshez, fonott zsinór, erősebb bot kell hozzá, a nehézségét az adja, hogy vaksötétben kell minél közelebb a partszéléhez dobni. Ez azért kicsit lutriszagú történet, nekem talán harmadik dobásra sikerült a szemközti fára dobnom, amivel valószínű az ijedősebb matuzsálemek, ha voltak is a közelben, visszahúzódtak a búvóhelyükre. Én azért nem lankadtam, dobáltam tovább mindenfelé és társam jelenlétét is egy hangos ágreccsenés jelezte a tőlem száz méterre lévő zúgó irányából. Én egy koppintáson kívül semmire nem jutottam, de Tudós barátom nem az a fajta, aki könnyen adja a bőrét (vagyis bőrünket), így kocsiba szálltunk és meg nem álltunk a következő tuti helyig.

Az utolsó napsugarak

Ez már egy húsz kilométerrel lentebbi rész, szintén zúgóval, ami a nyári időszakban kedvelt sátorozóhely, de szerencsére szeptember elseje már nem ért itt egy vadkempingezőt sem. Gyorsan megkaptam az idevonatkozó oktatást, ami itt és az előző helyen is olyan részletes volt, hogy szinte csukott szemmel odaértem volna az ösvényen a zúgóhoz. Én a zúgóról dobáltam a sodrásba egy ötös Original-t, Sky kapitány pedig alattam ötven méterre a csendesebb részt vallatta, ahol néhány dobás után egy kb. 40 centis süllőt terelt partra, amivel néhány pillanatra már rosszalló nézésem is kivívta, bár a sötétben ezt nem hiszem, hogy észrevette (ezt meg remélem nem olvassa!). Én elindultam a fentebb a zúgó fölé, de itt már olyan kicsi volt a víz, hogy már a nem éppen mélymerülésű wobblereim is követ fogtak a húzós vízben. Ezt a harcot feladtam, és elindultam lefelé és egy-két próba után egy Baby Griffon hozta meg első éjszakai kapásom, de a halam leakadt, pedig igen szépen meghajlította a kis Mitchellt. Folytattam a pecát és az egyre fáradtabban, húztam-vontam a kis japán mütyürt, amikor Pampalini-sapkás társam rövid, de kemény fárasztás után megfogta a túra halát.

A fényképezés után még dobáltunk egy darabig, Skály az én felszerelésemmel is kicsikart egy látványos kapást, de ez sajnos nem jól akadt. A kis folyó felé köd szállt tiszai képeket húzva elő valahonnan az agyam mélyéről és birkabégetést hozott magával a csendesen lengedező szellő. Ilyen idilli képek után húztam le a csizmám, és öntöttem ki újra a néhány órája még azért kellemesen langyos, viszont akkor már kicsit hideg vizet a csizmámból. Megittuk Sky kapitány utolsó korty kávéját, ami jólesett, bár közérzetemen már sokat nem emelt. Fáradtan kocsikáztunk haza, jól kibeszélve a napot és mire hajnal négykor elfordítottam a kulcsot a lakás zárjában, csak arra volt erőm, hogy még mindig vizes ruháimat ledobva bedőljek az ágyba. Másnap az állatkertben szenvedtem végig a napot, és ha lányom nincs velem (mondjuk, akkor minek mennék oda?), talán az oroszlánokat is kézből etetem meg az amúgy aranyárban mért zoo-csemegével. De fáradság ide vagy oda az a szombati nap akkor is örök emlék marad, mert kiegyenlítettem a számlát. A képzeletbeli homokórán pedig már peregnek le a homokszemek és mikor az utolsó is engedni fog a gravitáció erejének, akkor én már Perén leszek és a Hernád partján üldözöm bucifejű ellenfeleim…

….és végül, de talán ezzel kellett volna kezdenem:

Köszönöm Sky kapitány!

...és az élmény megfizethetetlen

Török József