Az Ipoly - három szemszögből

Részletek

Írta: Nagy Gábor, Göcző Bálint, Sándor Ferenc

Az Ipoly - három szemszögből

Csupán néhány órát aludtam, amikor csörgött a vekker. Első rémületemben nem értem, miért szólalt meg ilyen korán, de amint rájöttem, hogy horgászni megyek, azonnal kipattant a szemem. Azt hiszem, rájöttem a neuro-biológiai relativitás elméletére, miszerint a reggeli fáradtság csak akkor jelentkezik, amikor az ember nem horgászni indul.

Különösen szép volt a hajnali óra, hiszen egy legendás vizet terveztünk meglátogatni, amire Halmschlager Márton beszámolója hívta fel a figyelmünket. A fehér paripámmal felvettem Fefét majd Bálintot, és az adminisztrátori különítmény elindult az Ipoly felé.

Nagy Gábor

Már napokkal korábban felkerestük Marcit, hátha sikerül beszervezni, mint guide-ot, de sajnos egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni a jeles alkalmon, de kárpótlásul rendkívül részletes leírással ajándékozott meg bennünket. Ipolydamásdon a kocsmában megváltottuk a napijegyeket, és némi koffein és szénhidrát bevitele után elindultunk az itiner szerinti első állomásunkra.

Az útleírás jó, de a sofőr béna volt, ezért némi szlovákiai látogatás után megérkeztünk a letkési Ipoly-hídhoz. Még a motort le se állítottam, Fefe már a vízben gázolt, és Bálint wobblere is csobbant. Hát igen, ez egy másik dimenzió. Mivel ők lefele mentek, gondoltam én a szűz felső szakaszt dobálom meg. Elég hamar rájöttem, hogy annyira volt szűz a terep, mint egy 40 éves hamburgi örömlány. Szinte csak az aszfaltozás hiányzott, annyira kitaposott út vezetett a folyó partján. Nem hinném, hogy egy óránál többet dobáltunk ott, de nekem napoknak tűnt, annyira eseménytelen volt a horgászatom. Picit pánikba estem… csak nem fogok 300 km autózás után nullázni? Persze akkor még azt gondoltam, hogy a haladó szinten másképp ment a dolog…

Fefe még a parton

Ezúton ismét szeretném megdicsérni Marci itinerjét. Amikor Letkést elhagyva Bálint felolvasta, hogy az útról letérve, a víkendházakat elhagyva, a juhok után, tripla S-kanyar, majd teknőc formájú szikla és 30 méterre ott egy út, bevallom, nem hittem el. De miután a sziklától lemérve pont 30 méterre volt az lejárat az Ipoly eldugott részére, hát megemeltem a PV-s sapkámat a készítő elött. Innen már csak pár „Jaj mingyá’ felborulunk!” kiáltozást hallottam, és ott is voltunk egy igazi vad folyóparton. Újfent én indultam el utoljára, és megállapítottam, hogy itt sincs sokkal több keresnivalóm… Szép és igéretes helyek, látom a halakat, de megfogni esélyem sincs őket. Sajnos a munka az országhatár eldugott szegletében is megtalált, így egy órán keresztül el se vettem a telefont a fülemről. Érdekes volt a kontraszt, hogy az egyik fülemben a munka hangja, a másikban pedig a folyó csobogása, a madarak éneke, valamint Feri vérbefagyott kiabálása (erről majd később) hallatszott. Munkát abbahagyva vékony fonottról monofilra szereltem át, majd Bálinttal összefutva elindultunk lefele, és meghallgattam a sikereit. Bakker, csak én nem fogok itt halat?

Meseszép folyó, de nekem ez se adott halat

Hamarosan  elértük azt a szakaszt, ahol Feri horgászott. Csodálatos szakadt part és igazi vadvíz fogadott minket. elő is kaptam a fényképezőt, hogy megörökítsem a panorámát.

Gatyaféken megérkeztünk Ferihez, aki ... na mindegy, majd később kiderül. Közölte, hogy rakjak fel egy fekete süllyedő csalit, mert azzal tutira fogok halat. Persze ahogy lenni szokott, nem volt nálam semmi használható, így sikeresen lejmoltam egy újabb Fefespeciált. Szégyellem is magam miatta. Rájöttem egy újabb matematikai szabályra: jó csali + 3 x dobás = hal.

Az elsőt követte a többi, és a horgász szája mosolyra görbült. A túra utolsó részében inkább a művészi videofelvételeknek szenteltem az időt, és rengeteg kapást, fárasztást örökítettem meg a nagyvilágnak. Ha esetleg lesz rá igény, akkor készítek egy jó kis akciófilmet belőle. (Persze Feri jobb színész volt, mert csak annyit mondtam neki, hogy melyik szögből fogja meg a halat, és ő meg is fogta. Persze Bálint meg változatosabb halfaunát produkált, szóval ha ennek a két srácnak kell egy operatör, akkor én elvállalom bármikor.)

Na jól van srácok, nem untatlak titeket, inkább olvassátok el a level 2 beszámolóját.

Göcző Bálint

Nos, az első megállónkon a letkési pályán, olyan igazi lelkes, műkedvelő amatőr módjára álltunk neki a pecának. Ahogyan az lenni szokott: le a hídról, első lehetőségnél ki a kocsiból, le a vízhez, vagyis be a vízbe. Míg Feri „nyargalászott” a combosban, én óvatos duhajként inkább csak tipegtem, hogy a víz a csizmán kívül, míg a lábam azon belül maradjon.

Letkés

Persze hal az sehol. Azaz volt, de nem az a kategória, amiért akár egy kilométert is utazik az ember, még ha olyan fanatikus is, mint mi. Én speciel egy balint szemeltem ki a kis privi soron következő „áldozatául.” A távolság mindig állandó maradt közöttünk, dobáshossz plusz öt méter, sem több, sem kevesebb. Gondoltam felkísérem a forrásig, és ott vívjuk meg a csatánkat. Persze viszonylag gyorsan megértettem hogy nem én balinozok, hanem a balin Bálintozik…

Szerencsére nem túl sok időt elfecsérelve beláttuk, hogy bár a víz Letkésnél tényleg lenyűgöző, de innen mielőbb tovább kell menni, ha nem szeretnénk egy nagy betlit elkönyvelni. Elindultunk a mindhármunknak ismeretlen börzsönyi utakon egy fentebbi talán vadregényesebb rész felé. Fefével az út alatt átcsordogáló kis patakokat figyeltük, miközben Gábor lassítás nélkül száguldott át felettük. Azért kicsit fájt a szívünk, de szerencsére gyorsan odaértünk úticélunkhoz. Az Ipoly látványa megvigasztalt.

Fefével és Gáborral ellentétben én felfelé indultam az Ipolyon. Először csak a teljesen tipikus domolykótanyának tartott helyeket kerestem, próbáltam a különféle apró műcsalikat a felvidéki fák napfényt megszűrő lombjai alá dobni, a vízbelógó gyökérerdők közül kicsalni a domolykót, dobáltam a kisebb-nagyobb visszaforgókat, a sodorvonalat, vízbedőlt fákat. Valamiért nem volt az igazi, nem éreztem a halakat. Utána már minden a vízben látható vagy csak sejthető lehetséges búvóhelyet meghorgásztam, de még csak egy koppintásig sem jutottam. Üresnek tűnt az egész Ipoly. Az időjárásra fogtam a sikertelenséget, mert egyrészt valamire fogni kellett, másrészt egy elég komoly „üllő alakú” felhő közelített a budai hegyek felől. Villámlott, mennydörgött ugyan, de igazából még a szeléből is alig jutott nekünk.

Ipoly magaspartról

A Nap kellemetlenül égetett, a gumicsizma szinte ráolvadt a lábamra, a veríték folyt rólam, persze az ivóvíz a kocsiban maradt. Eszembe jutott, hogy ilyen esetben mit tenne Bear Grylls… Na, azt azért mégsem, de egyre jobban vágytam az árnyékba. Már néhány nehezebben megközelíthető helyet ki is hagytam, csak hogy mielőbb a fák vízre hajló ágai alól horgászhassak végre. Sajnos itt a víz szinte megközelíthetetlen volt, illetve ha le is jutottam volna olyan helyre, ahonnan már dobhatok, azt vagy olyan zajjal sikerül csak megoldanom, hogy a környékre sem jönnek a halak egy hétig, vagy nem tudok visszamászni.

a hűvös vadcsapás

Hacnak

Körülbelül kétszáz méter séta után egy zúgóhoz értem. A rövidke Ipolyos horgászatom során itt éreztem először, hogy biztosan lesz halam. A víz a két partszélen erősen húzott, közte szinte teljesen középen, hosszú „v” alakban egy sekély, a folyás irányában mélyülő, kavicsos, alig áramló visszaforgó volt. Ráadásul mindez dobás távon belül. A tervem az volt, hogy a gúnyhatáron túli sodrásba dobok, onnan húzom be az álló részben portyázó domolykók orra elé a csalit. Hogyne, tervnek jó volt, csak előbb le kellett jutnom a parti kövekre, ami végül hellyel-közzel, gatyaféken sikerült is. Én csak a vállamat zúztam meg.

Miután kicsit rendbe szedtem magam, szerelvényt igazítottam, egy ezen a túrán debütáló aranyszínű wobblert akasztottam a kapocsba, és ahogyan azt elterveztem, repült is a csali a túloldali sodrás peremére. Biztos voltam magamban. Éreztem, ahogyan elkezd veretni a csali, éreztem, ahogyan kivált az erős sodrásból és akkor jött is a rávágás, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Fárasztani nem igazán kellett, a lábam előtt erősen húzós vízben „zurbolt” egy kicsit, de gyorsan feladta a harmincegynéhány centis domolykó. Következő dobásnál már a beeső csalit verte le a domi, majd a harmadikra ismét volt halam. Ebben a visszaforgóban cirka tizenöt fejest sikerült becsapnom, kb. húsz és harmincöt centi között. Kicsit feljebb merészkedtem a csúszós agyag táblákon, hogy a zúgó ráfolyó vizét is átfésüljem. Szinte minden második dobásra volt kapás, de rengeteget rontottam. A halak itt jóval kisebbek voltak, így tovább indultam.

Sándor Ferenc - Az Ipoly két arca

Letkés

Régi vágyam teljesült azon a szombaton; több évnyi vágyakozás után végre lehetőségem nyílott ellátogatni az Ipoly folyóra, erre részemről a domolykózás Mekkájának tartott vízre. Éjszakás műszak után, kissé fáradtan – de sokkal lelkesebben; egy kiadós domolykózás reményében.

Gabi autója falta a kilométereket, szép lassan megérkeztünk. Marci instrukciói szerint megvettük a megfelelő zsugát, a megfelelő helyen. Miután a kis kocsmában megkávéztunk, Sportszeletekkel javítottunk a vércukorszintünkön, előkaptuk virtuális gájdunk előrelátóan kinyomtatott utasításait. Azon nyomban összetanakodtunk, hogy hol is kezdjük. Választásunk a legközelebb eső szakaszra, a letkésire esett.

Bálint jól összefoglalta a lényeget. Letkésen megismertük a zárkózott, kincseit rejtő folyót. Kemény munkával, sok műcsalit kipróbálva sikerült pár kapást kicsikarni, és két pici domit kiimádkozni. Az első ipolyi domolykó éppen meg volt, de mégis... ez nem az igazi. Egyetlen pozitívuma volt a helynek, hosszú-hosszú szakaszokon hódolhattam gázló hóbortomnak; erre a tavalyi nagy vizek miatt már vagy másfél éve nem volt példa.

De végig furcsa érzések kavarogtak bennem. Kissé túlmisztifikáltam volna ezt a vizet magamban a nagy vágyakozásban? Vagy bennünk van a hiba és égni fogunk egy egyébként remek vízen? Talán az sem igaz, amit általában vallok, hogy a „domolykó, az mindenütt domolykó? Esetleg rossz helyen vagyunk rossz időben? Utóbbira tippeltem (legalábbis ebben szerettem volna hinni) és szorgalmaztam a helyváltást? Következő célpontot már nem bíztuk a véletlenre, a Marci cikkében bemutatott szakaszt helyeztük előtérbe.

Marci pályáján

Nem volt nehéz idetalálni, olyan részletes leírást kaptunk az útról, hogy Dzsípíesz Bori is belepirult volna. Miután a meredek, csúszós lehajtón leértünk, épségben, egészségben elindultunk felderíteni ezt az igen változatos szakaszt.

Folyásirányt lefelé haladtam. Nézegettem a helyeket, de nem dobtam sehol sem. Csak húzott az orrom a „sellős”, szakadt partú helyhez. Leereszkedtem a meredek partfalon... és tátva maradt a szám; mozgás, lötyögés, szedés mindenfelé. Visszaidézve Marci sorait, egy két és fél centiméteres sodrásálló kedvencet vettem elő. Egy süllyedő, kialakításából adódóan mélyre törő fekete wobblert. Elsőre jó csalit választottam, nem is cseréltem le jó darabig.

A hosszú nyelvnek, valamint az egyágú horognak köszönhetően gyakorlatilag nem lehet leakasztani, így bátran engedtem a kövek közé, mellé, mögé... szinte mindegy volt. Egy harsogva zúgó surrantó ráfolyási részén a legkisebb kő mögött is domi lapult. Húsz-huszonöt cm-es egyedek ütötték, vágták a wobblert. Ha nem volt már kapás, lentebb haladtam a parton két-három métert és kezdtem a mókát elölről.

Wobbler egy kő mögé, folyásban megtart ééééééééés - PING! - pendült is a kapás. Ha nem volt meg (ami ugye ezeknél a horgoknál nem ritka), akkor meglett a következő, vagy az azt követő dobáson. Arcpirítóan sok halat lehetne itt fogni minőségi drillingekkel, bár így sem panaszkodhattam. Egy darabig elszórakoztam ezekkel a kisebb domikkal, de valami darabosabb egyeddel is szívesen megbirkóztam volna.

Lementem a surrantó alá, oda hol legvadabb a sodrás; ahol a víz harsogva bukik át a köveken. Itt is egyből kipenderült pár ilyen egyen-domi. Lentebb araszoltam és elkezdtem szórni a kis fekete fahalat a szlovák oldalra, a partszegélyre, bokrok alá. Teljesen eredménytelenül... az az mégsem, mert egyik esetben a túloldalra dobott wobbler csúnya pofont kapott, miközben széles karélyban, hosszú zászlón nyomta át a sodrás a mi oldalunkra. Na! - gondoltam. - Ez már talán szebb lesz. Visszadobtam neki a műcsalit a kapás helyére, de a sodrás egyből elkezdte kitolni a part felé. Túldobtam kicsit a kapászónán, hogy a sodrás pont jó helyen tolja át, volt is egy koppanás, de éreztem, nem jó ez így. Begázoltam hát és „ráálltam” a kőre. Na így már tudott a wobbler a kő mellett riszálni, nem tolta ki a sodrás. A kapásig sem kellett sokat várni. Megjött az első harminc centi feletti, olyan harmincötös forma. Itt már azért nem volt olyan sűrűn kapás, de csak ilyen darabosabbak jöttek, egészen 38 centisig.

Méretüket meghazudtoló módon küzdöttek a vad sodrásban, főleg ha első megugrásukkor beugrottak a fő folyásba épp ezért, hogy a fárasztás ne legyen feleslegesen hosszadalmas, picit szigorítottam a féken. Áldottam az eszem, hogy nem a kedvenc UL-pálcámat hoztam, hanem egy jóval karakteresebb kis botocskát.

Így szórakoztam hát az adakozó arcát mutató Ipoly csúszós kövein egyensúlyozva, mikor is a szokásos koppintós kapás helyett egyszer csak lecövekelt a wobblerem. Megemeltem a botot, mire impozáns megugrás volt a válasz. Lehúzott a szigorúra állított orsóról pár méter zsinórt, beállt a legnagyobb folyásba, csak a holt súly éreztem, majd egy nagy rántás – és csak a wobbler remegett a zsinór végén.

Kitekertem a wobit és bambán néztem a megcsúfolt egyágú horgot. Marci itt fogott márnája jutott az eszembe... - Vajon az volt... esetleg egy kapitális domolykó? Inkább az előzőre tippeltem.

Levettem a kis műcsalit és egy fehér hasú, fekete hátú, arany oldalú, de matt wobblert akasztottam a kis kapocsba. Lazítottam egy kicsit a féken, nehogy megint pórul járjak. Ezt a halas mintát nem díjazták annyira, egy ideig eldobáltam kapás nélkül.

Lentebb ereszkedtem a vízben (ez nagyon kényes – de legalábbis számomra szokatlan - művelet volt ezen a terepen, ugyanis a nagyobb kövek csúsztak, a kisebbek kifordultak a lábam alól, közben a sodrás is nyomott rendesen...) pár métert. Talán ötödiket dobtam lefelé folyás irányba, mikor is egy tekintélyes ütés után karikába ugrott a botom és a fékem is énekelni kezdett. A hal lassan, komótosan lopta a zsinórt lefelé és befelé. Éreztem, ez nem mindennapi hal lesz, ismét márnára tippeltem. Mikor megállt, jó nagyokat rángott kezemben a bot, ahogy dobálta magát, majd valami újabb célt nézett ki magának, - akkor megint csak cirpelni kezdett a kis Shimano. Lassan, a kontaktusra ügyelve kihátráltam a csendesebb szélvizekre, majd a dobot lefogva elkezdtem a halat is pumpálni kifelé. Ellenkezett kicsit, de a folyamatos terhelés megtette hatását. Mikor sikerült kihúzni a csendesebb folyásba, egyből kezesebb lett. Egy két emelés, és már fent volt a víztetőn... egy hatalmas burvány, amiben felvillan arany oldala – és mintha némi narancssárgás villanást is láttam volna. Domolykó ez, nem márna! Ekkor kezdtem el izgulni igazán, mert ezen a kis wobbleren is ugyanaz a horog volt, ami az előbb kinyílt. Megpróbált még visszatörni a sodrásba, de nem engedtem. Ekkor megint egy helyben kezdte el dobálni magát. Mikor megnyugodott, magamhoz pumpáltam. Átvettem bal kézbe a botot, amennyire tudtam, felhúztam majd jobbal alá/mögé engedtem a merítőmet, majd a sodrás segítségével beleengedtem a halat. Vége!

Kiáltottam egyet Gáborért, de nem érkezett válasz, így hát gyorsan előkaptam a gépem és beállításra, képminőségre fittyet hányva lőttem pár kockát. Előkotortam a mérőszalagom ami közel ötvenkét centit mutatott. Ha lefelé kerekítem, akkor az ötvenegy centiméterrel is túl van a bűvös ötvenes (álom)határon. Beállítottam az önkioldót, így is készítettem néhány felvételt és mielőtt elkezdett volna ugrálni a parton vagy a kezemben, rohantam vele az Ipolyba. Hasa alá nyúlva, egyik kézzel a farok nyelét markolva tartottam a folyásban. Az oxigéndús, szinte pezsgő víznek köszönhetően hamar magához tért. Mondhatni kirobbant a kezemből és úgy eltűnt, mintha az egész meg sem történt volna.

És ekkor kiszakadt belőlem valami ősi ösztön által vezérelt, artikulátlan kiáltás...

Nemsokára Gáborék jelentek meg a hátam mögött. Megörültem nekik, mert a vizem rég elfogyott. Nem igazán tudtak ebben segíteni, Bálint is tikkadt már rendesen.

Talán a fáradságnak köszönhetően ekkor már felgyorsultak az események. Megjelent egy HMCS - akinek nyálcsorgatva bámultuk az Ipolyba hűtött itókáját -, így hamarosan odébbálltunk. Megnéztük azt a zúgót, ahol Bálint horgászott sikeresen. Én is gatyafékkel értem le a vízpartra, csak éppen én nem úsztam meg olyan könnyen. Botom spicce elakadt a földben, a spicctől számított harmadik gyűrű előtt megadtam magát és a törött darabka bánatosan fityegett. Nálam a buli itt egy kicsit beállt. Gabi ugyan rám tukmálta a botját, amivel még sikerült fogni pár darabot az apróbb évjáratból, de az már nem volt az igazi.

Hamarosan megjelent egy kenu és egy kajak, ennek következtében a kapások megálltak. Mi pedig elindultunk megnézni az ipolytölgyesi duzzasztót. Ezt a műtárgyat első nekifutásra nem találtuk és mivel telve voltunk élményekkel, inkább nekivágtunk a több száz kilométernyi hazavezető útnak.

Köszönjük Ipoly, köszönjük Marci!