f m
Copyright 2017 - All right reserver! pecavilag.hu 2007-2017

Könnyűpergetés az Ipolyon

00 A történet elejét vissza kell vinnem péntek délutánig, mikor is Szkály kapitánnyal a szombati „lájtos” pergetést tervezgettük telefonilag. Szokott időben, szokott helyen, a szokott búzasörömet kortyolgattam. Az asztaltársaság egy része már nem volt szomjas, és épp hazafelé tartott, én még nem éreztem a késztetést, szívesen lötyköltem volna még egyet, mikor is észrevettem, hogy az asztalról eltűnt a telefonom. Ennek fele sem tréfa, bár tudva tudtam, hogy nagy baj nem lehet, idegenek nem matattak nálunk, a kocsma sem olyan, hogy bármitől tartani lehetne, az önmagunk teherbírásának túlbecsülését leszámítva. Szerencsére a reggeli találka időpontját és helyét már megbeszéltük, és tisztáztuk, hogy célunk az Ipoly.

 
 

Mégis foglalkoztatott a dolog, hiszen bármelyikünknek bármi közbejöhet, és nem tudjuk értesíteni egymást. Van ugyan másik telefonom, de abban nincs meg senki fontos emberfiának a száma, és ennek a számát sem ismeri senki. Másnap kapitányom fél óra késéssel beesett a találkahelyre, addigra kiderült, hogy az egyik cimbora az asztaltársaságból véletlenül tette el a telefonomat, és reggel már tájékoztatta is Szkály kapitányt, hogy miért nem sikerült engem elérnie. Szkály Szobon megvette a napijegyet, és elindultunk pecázni. Úgy Letkés térségében járhattunk, mire Szkály rájött, hogy én elfelejtettem másnapra, a nagy Dunára napijegyet váltani. Uccu neki, vissza Szobra, pecaboltos nevet, én meg a napijegy helyett beruházok egy éves területi engedélyre, gondolván akkor legközelebb már nem ér ilyen meglepetés. Egy ilyen kis izgalommal kezdődött a szombati Ipoly túra.

Szkály kapitány most másodjára jár az Ipolyon, először egy jellegtelenebb szakaszon jártunk Ipolytölgyes felett. Most rábeszéltem egy kicsit feljebb lévő pályára, melyet évekkel ezelőtt véletlenül találtunk István barátommal, aki vette a bátorságot és egy juhokkal kijáratott úton lehajtva olyan szép részt talált az Ipolyon, ami azóta a kedvenc helyem lett. Fogtunk itt már mindenfélét, csukát, menyhalat, bucót télen, évközben jó keszegeket, domikat. Egy 1,5-2 kilométeres szakaszon van egyenes pálya, nagy kanyar, sellős surrantó, sekély víz, mély víz, belassuló „tavacska”, és olyan sodrás, melyben a combig érő vízben alig tudtam megállni a lábamon, tehát minden, mi szemnek-szájnak-Szkálynak ingere.

 

Először egy kissé mélyebb, lassabb részen próbálkoztunk, ahol nagyobb domikat sejtettünk. Itt többféle műcsalit kipróbáltam, Heddon Tiny Torpedót, Bubble Walker poppert, de igazán csak két cucc hozott sikert, az egyik egy gömbölyded Frenetic, melynek a terelőlapja teljesen merőlegesen áll. Ennek a hasi horgát levettem, és a hátsó horgát egy piros-fehér műszálas bojt-tuningos drillingre cseréltem. Az ezzel akasztott domi sajnos 20-30 másodperc fárasztás után lelépett. Később 4 centis Storm Subwart-ra váltottam, amit ugyanott vert le egy harmincas formájú domi, ahol az elébb a Frenetic is megszúrt egyet. A halat kézbe véve megállapítottam, hogy ez ugyanaz a példány lehet, mert a Storm horga a halam bal szájszegletében volt, de a jobb pofáján a szeme alatt egy friss sebecskét találtam, amiből egy-két csepp vér folyt ki. Ez volt tehát az oka, hogy először elvesztettem: nem szépen szájban, hanem kívül akadt, nem sok húst fogva. Nemsokára Szkály is odaért , és ketten szórtuk a nem túl nagy területet. Folyamatosan tapasztaltuk a halak aktivitását, a domik mellett még felfigyeltünk bordós-barnás farkú nagytestű halakra is, melyeket akkor még darabosabb domolykóknak gondoltunk. Sajnos hiába szórtuk a pályát, két-három rendes harminc körüli és egy-két valamivel kisebb domin kívül csak az izgalom és a vágyakozás jutott.

 

01

Ehhez hasonló 30 centi körüliek jöttek a lassabb vízből.

 

Jellemző rám, hogy egyszerre két műcsalit veszek ki a táskából, és ezeket cserélgetem. Míg az egyikkel szórom a vizet, a másik a számban pihen. Cigaretta helyett is megteszi.

Tőlünk lejjebb egy sellős surrantó következett. Tudtam, hogy itt lesznek kisebb domik, ezért lejjebb költöztem. A sekély húzós víz másfajta műcsalit kívánt, 2,5 centis Hubal és Salmo Hornet wobblert vettem elő, és a húzós vízből sorra-rendre jöttek a 20-25 centis süldő domik. Ezt a két műcsalit magasra tartott bottal szórtam, eldobtam keresztbe, és legyező alakban söprögettem vele. Egy-egy kő mögül gyakran ütötték le őket kis barátaim.

 

02

A nap legeredményesebb darabja egy 2,5 centis Hubal wobbler.

 

A Hubalnak ez a típusa nagyon jól viselkedik a húzós vízben, nem borul ki oldalra, nem pörög, nem veri túl magát, nekem a szíves csücske, Golyócska egykori cimborám ennek a 2 centis példányait „igazi kis gyilkosok”-nak becézte.

 

03

Gyönyörű kidolgozású Kovmasters bogár.

 

Szkály kapitány mereven elzárkózik ugyan a legyezéstől, de wobbleres dobozában nem egy, nagyszerűen megmunkált, bogarat formázó wobbler lapul. Ez a „Kovász” is hozott neki pár domit, bár az én véleményem, hogy ezek nem a húzós vízben mutatják meg igazán, hogy mire képesek.

 

Délután négy körül járt az idő, mikor Szkály indítványozta, hogy menjünk ebédelni és költözzünk át a Dunára. Én konokul ragaszkodtam ahhoz, hogy dobhassak még párat a lassú mélyebb részen, ahol a nagyobb darabokat éreztük. Valami furcsa okból kifolyólag olyat tettem amit korábban nem. Egy fekete-fluosárga Salmo Tiny-t vettem elő, amivel még sosem fogtam semmit.

 

04

Az utolsó dobások ajándéka ez a márna.

 

A második dobásnál lehetett, hogy egy rendes elnehezedést éreztem, aztán azt is éreztem, hogy a hal megvan, és nagyon is jó halam akadt. Nem ugrabugrált, nem erősködött, csak szép komótosan húzott, majd hagyta magát megfordítani, majd megint húzott szép nyugodtan, és így ment ez addig, míg nem sikerült felhúzni. Szép márnát pillantottunk meg, aki ezután minden felszínre húzást olyan határozott visszatöréssel jutalmazott, amit a fék nélküli Browning Ultimatch orsóval és a 9 grammos Jaxon Perseus pálcával kimondottan nagy élmény volt kiszolgálni. 5-6 perc lehetett a fárasztás, halam elkészült erejével, és hagyta, hogy kezemet átmenetileg kifutónak használva, impozáns megjelenésével elkápráztassa a nézőket. Néhány fotót követően ő is visszakerült a vízbe. Nagyon ritkán mérem a halaimat, tömeget sosem mérek, hosszt is csak nagyon ritkán. Egyszerűen nem érdekelnek a számok. Semmit nem adnak vissza abból a szavak nélküli kommunikációból, amit egy rávágás, akasztás, egymás fárasztása, és a vízből kiemelés jelent horgász és hal között. Egy-egy ilyen élményből napokig, vagy akár hetekig megélünk. A hal 50 centi körüli lehetett, tömege a 1,5 és 2 kiló között talán a kettőhöz közelebb.

A beszámoló végén álljon még néhány kép, mely az Ipoly ezen szakaszának szépségét hivatott megmutatni.

 

05

Minden oldalon belógó és bedőlt fák, némelyik még vegetál.

 

06

A partoldalban álló fának keményen kell kapaszkodnia.

 

07

Magas, meredek, löszös part, a surrantó hazai oldala.

 

08

Dobást, fárasztást nehezítő benyúló dárdafák.

 

09

Mi lehet ebben a gyökérzetben magasabb vízállásnál?!

 

Elég gyakori volt, hogy a horog nem a hal szájában akadt, hanem a száj tájékán oldalt, vagy a szemek környékén, vagy épp a fej tetején. Ezek a „külső” akadások inkább a húzósabb részeken fordultak elő, ahol egy-egy kő mögül ugrott ki a hal, és a viszonylag gyorsan tovasodródó wobblert igyekezett minél gyorsabban leütni.

10

És végül még egy trükk. A fiatal domik a sodrásban többször is képesek odaverni ugyanannak a wobblernek. Nem egyszer történt, hogy a vízben állva, a kifelé sodródást követően már felfelé húztam a műcsalit, mikor odavert neki a hal. Ha ez nem akadt meg, akkor szépen visszaengedtem a műcsalit, és újra felkínáltam a korábbi ráverés helyén. Nem tudhatom biztosan, hogy ugyan a mögött a kő mögött nem több hal állt-e, de mivel ezek inkább emberfej nagyságú kövek voltak, felteszem, többnyire egy-egy hal állt be mögé, és ugyanaz a hal ütötte le a wobblert másodjára, sőt harmadjára is. Volt, ami nem lett meg, volt olyan, amelyik az első, és volt egy-két kemény legény, mely a második „Replay” áldozata lett.

 

Hasonló élményeket mindenkinek!

 

Halmschlager Márton