Szuhaparti bogarászás

Részletek

Írta: Sándor Ferenc

Szuhaparti bogarászás

A mintegy 30 kilométer hosszúságú Szuha-patak, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ered, vizét aggteleki karsztforrások adják, Kazincbarcika közelében torkollik a Sajóba. A patak medrét árvízvédelmi célokból a környező települések közelében és belterületén a 2010-es esztendőben kitakarították, kotorták, több helyed depóniázták. Ezek a munkálatok a vízfolyás Múcsony község nyugati szélét érintő szakaszáig tartottak. Innen, a Sajóba való betorkollásig érintetlen mind a part, mind a meder.
Egy verőfényes áprilisi nap erre vitt az utunk, Pali barátomnak erre kellett jönnie munka ügyben, utána meg a Bódvára készültünk egy kis domolykózásra. De elég volt egy pillantás erre a kis vízre, már tudtam, hogy a mai nap nem lesz bódvai túra.

Palival Múcsony határában elváltunk, Ő ment a dolgára, én meg elindultam folyásirányt tekintve lefelé. Pár száz méteres szakaszt végigsétáltam dobás nélkül, ugyanis a meder a közelmúltban történt munkálatok miatt egyenes, egyenletes mélységű, sekély. A 20-30 cm-es kristálytiszta vízben jöttömre halak riadoztak búvóhelyet keresve a kopár mederben. Araszi halaktól hemzsegett a jellegtelen mederfenék. Küszük, apró domolykók cikáztak, kis sügérek, duci durbincsok úszkáltak lomhán, a moszattal fedett részeken paducok villogtak... de olyan halat, amire dobhattam volna nem láttam. Reménykedtem abban, hogy nem ilyen képet látok magam előtt peca közben, mert akkor bizony nem sok babér terem – bár bízom a patakban, hisz az általam eddig horgászott, Sajóba torkolló kisebb-nagyobb vízfolyások mindegyike jó domolykós víznek bizonyult eddig. Serényen lépkedtem hát egy már távolabbról kiszemelt kis fűzfa felé, ami eltakarta a patak további részét a szemem elől; pont ott, ahol a meder összeszűkült, a folyás felgyorsult.

Mikor odaértem, már óvatosabbra vettem a lépteim és egy kis két és fél centiméter hosszúságú fekete-arany színkombinációjú süllyedő wobblert akasztottam a tizenhatos monofil zsinóron lévő picike kapocsba, ezzel kezdem pásztázni az elvágó vizet, majd az összeszűkült sodrós helyet, ugyanis itt már sötétlett a meder, nem látszott az aljzat. Egy gyanús koppanás jelezte, hogy van érdeklődő, de az ismételt dobások már nem váltottak ki kapást.

Megkerültem a kis fűzfát és ezerarcú csoda tárult elém. A kis patak girbegurbán, kacskaringózva tűnik el a horizonton a magas fűben. Néhol át lehet ugrani, a másik helyen széles medencét alkot. Egyszer rohan, szinte zúgva, az említett medencékben meg szinte tavacskákká duzzad. A meredek – ám nem túl magas – partoldalt alámosások, padmalyok díszítik. Beszakadt földnyelvek, kanyarok sora, felnövésben lévő sás gondoskodik további búvóhelyekről. Szinte domolykószag van a levegőben. Biztatóan hat az is, hogy a combig érő fűben nincs nyom, nincs kitaposott horgászállás.

Reményekkel telve dobok hát az első medence kiszélesedésénél. Az én oldalamon végig szakadt part van, ezzel párhuzamosan szánom az elsőt, de egy kósza szellő másképp gondolja, és a meder közepén landol a csalim. Beesőre kapok egy burványt, majd a beinduló wobblert üti meg valami. Aztán megint és megint, de nem akad meg. Következő dobásom a kiszemelt helyre pottyan a szaporán verető fahal alig tesz meg egy méternyi utat, mikor is - KOPP! KOPP! - sorozza meg valami. A harmadik koppintásnál leheletnyit elnehezül a cucc a kezemben. Bevágásomra riadt meneküléssel válaszol egy ijedt domigyerek, de sok esélye nincs, a leheletfinom felszerelés ellenére. Egy-kettő fent pocskol a víz tetején, majd egy határozott mozdulattal, botspiccel reptetem a kezembe. Méltatlankodva néz, míg lefotózom és megszabadítom az orrcsúcsán éktelenkedő szúrós falattól.

Visszateszem és szórom tovább a vizet. Van kapás bőven de mintha nagyobb érdeklődés lenne beesőre. Már épp azon agyalok, hogy valami (még)kisebb, úszó fahalra váltok, mikor is a bevontatás végén egy szép, sötét árnyat láttam visszafordulnia wobbler mögül.

Megpróbálkoztam még ugyanezzel a csalival kapásra bírni, de nem adta be a derekát. Elővettem a wobis dobozom de egyre csak a testesebb kikövetés járt az eszemben. Feltettem hát egy az előbbihez hasonló, csak sárga-fekete színkombinációjú műcsalit. Első dobásra leverte egy süvölvény, majd az is érintetlen maradt.

Lentebb araszoltam pár métert és első dobásra megjött egy újabb siheder fejes, majd egy pár rontott kapás, zöme itt is beesőre. Nem halogattam tovább, lecseréltem a süllyedőt egy két centiméteres rovarimitációra, mely bizony a Sajón elég sokat bizonyított a közelmúltban.

Az időközben egyre erősödő szélben nem leányálom ez a csali. A lábaknak és a szárnynak köszönhetően a partszélbe szánt bogarat felkapta a szellő, és kifújta a partra.

Második próbálkozásra kissé közelebbre céloztam, és erőből odavágtam a bogarat. Oda ment ahová szántam, bár otromba csattanással ért vizet... FLUPP!!! - cuppan-durran a brutális rablás, szinte a becsapódás pillanatában, közben felpúposodik a víz és rögtön lavórnyi burvány örvénylik - és az örvényben ott kering a wobbler, aminek csak mellé durrantott a termetes domolykó.

No csak! - konstatálom kissé keserű szájízzel – Miket rejteget ez a kis víz?!

Jó pár dobást szentelek még a helynek, de nincs több akció. Felmászok a partra és a magas fűben megyek el a következő kis kanyarig. Nem kell messzire menni, nincs a mederben sehol húsz méternyi egyenes szakasz. Útközben visszanézek az előző brutális kapás helyére, de üres a meder, nyoma sincs a padmalylakónak.

Új helyemen azt is megtudom, miért. Egy víz alatt lévő sáscsomó mellé pöccintem a műrovart, egyből alatta van egy itteni egyen-domi, megpróbálja levenni a víz színén úszó falatot, de nem sikerül. Ekkor elkezdem a bevontatást és a beinduló csalinak rögtön odaver mérgesen, oda is ragad a kis beste az egyágú horoghoz. Csinál egy-két gyors kört, aztán magamhoz pumpálom, de ekkor megint nekilódul és nekiszalad a partnak a lábam alatt... az az dehogy szalad, egyszerűen eltűnik. Zsinórom meredeken mutat be a talpam alá. Rátekerek, és ahogy húzom ki, látszik, bizony bő fél méterrel volt benn a látszólagos part alatt. Itt aztán vannak padmalyok!

Cserkelek szorgalmasan, szinte méterről méterre. Nincs könnyű dolgom, a tiszta vízben és a verőfényes napsütésben az óvatosabb, nagyobb halak messziről kiszúrnak. Mivel a szelet hátulról és kissé oldalról kapom, felfelé cserkelni esélyem sincs. Volt, hogy a magas parton lopakodtam, de mikor kidugtam a fejem, hogy ránézzek a vízre, már csak a meglóduló halak nyomait láttam. Tovább nehezíti a dolgot a huncut, kiszámíthatatlan szél, ugyanis egy egy erősebb széllökésnél (naná, hogy oldalirányból) belekap az eldobott wobblerbe, ami ilyenkor méterekre esik le a medertől és lehet utána bogarászni a kötésig érő fűben.

Kárpótol viszont a rengeteg akció. Bár nem nagyok a halak, szilaj módon küzdenek. A sekélyebb részeken pisztrángokat megszégyenítő szaltókat mutatnak be, sokszor többet vannak a levegőben, mint a habosra vert vízben.

Az idő gyorsan szalad, ha ilyen jól szórakozik az ember. Mikor Pali barátom rám telefonált, hogy merre vagyok, akkor tudatosult bennem, hogy körülbelül százötven métert ha megtehettem bő két óra alatt.

A kis szárnyas rovaromat nem is igazán cseréltem le, kivéve ha olyan veszélyes, sással már majdnem a vízfelszínig felnőtt helyre nem értem, ahol az már akadozott. Ilyen esetekben lecseréltem egy teljesen vízfelszíni, behúzásra egy centit sem mélyre törő típusra. Ha lehet, ezt még durvább atrocitások érték a bevontatások alkalmával. Beesőre nem volt különbség. De húzottra... Eszméletlen látványos volt, ahogy jött felém a kis fabogár a vízfelszínt túrva, maga után reszketeg V-alakú nyomot „húzva” és egyszer csak a növényzetből, padmaly alól kivált egy domolykó, majd tekintélyes tolóhullám kíséretében rárajtolt.

Kis idő múlva Pali csatlakozott hozzám. Innen kezdve egymást öltés szerűen előzgetve haladtunk lefelé. Két ember, több zaj, dupla mozgás... kicsit nehezebb lett a halfogás, de azért akadt még néhány domolykó. De észrevehetően finnyásabban csipkedték a műcsalikat, már ha kapásra szánták el magukat. Időközben kiderült, adott időre vissza kell érnünk Miskolcra, ezért megbeszéltük, hogy egy – már messzebbről kiszúrt - mederben álló, azt több mint feléig eltorlaszoló fűzbokorig tervezzük, aztán indulunk. Ketten azért rohamosan loptuk a távolságot, így pár perc alatt elértük a végcélt. Közben társam is megtapasztalta, milyen is az, amikor a mederbe szánt fahal után, tökig érő gazban kell guberálni – ráadásul rövidnadrágban.

Lesunnyogtunk a bokorig, Pali előzékenyen felajánlotta, hogy dobjak. A parttal párhuzamosan dobom az elsőt, úgy, hogy a part és a bokor közötti szoroson tudjam áthúzni a csali. Esélyem sincs ezt kivitelezni, ugyanis beesőre bődületes burvány, de bevágásom eredménye csak a fülem mellett elzúgó műcsali.

Visszadobom neki ugyanoda; beesőre semmi, majd a fahalat (vagyis inkább fabogarat) talán ha 20 centimétert húzva egy burvány és egy kopp, de sajna ez sem akad. Vérnyomásom ezres értéken lehet, szinte zúg a fülem az adrenalintól. Nem csoda hát, ha a a harmadik dobás nem oda megy ahová szánom, hanem a túloldali partszegélytől arasznyi távolságban pottyan a vízbe. Ahogy megkezdem a bevontatást, a wobbler körül pici ivadékok ugrálnak ki a vízből a nekilóduló támadó elől, de a várt kapás elmarad, mindössze egy mélyebbről induló felörvénylés jelzi, valaki megnézte a csalit.

Dobnám a következőt... de ekkor megcsörren a telefonom. Felfokozott idegállapotban szívesen hozzá vágnám a velem szórakozó domolykókhoz, ehelyett felmászok a partra és átengedem a terepet Palinak. Míg én megtartom az élménybeszámolót (interurbán) Kedves Feleségemnek, Pali szórja a bokor által fogott langót, de kis méretű halas műcsalijára nincs érdeklődés. Mikor észreveszi, hogy már nem telefonálok, hanem őt nézem, visszatessékel, hogy próbáljam meg...

Megpróbáltam. Első dobásra, beesőre egy szép burvány, bevágásra lendülő botom úgy marad fél úton, görnyedten, karikában. A megakasztott hal beugrik a folyásba, ott zurbol, fröcsköl a sekély vízben csak úgy rángatódzik kezemben a finom parabolaakciós horgászbot. Ahelyett, hogy megpróbálnám magam felé pumpálni, inkább a bokor és a hal alá megyek a parton – a kontaktust folyamatosan tartva, hisz tisztában vagyok az egyágú, szakáll nélküli horog hátulütőivel. Mire alá érek, nagyjából elkészül az erejével... de nem! Fut még két-három becsületkört, mikor meglát és megriad; élvezet parírozni megugrásait a karcsú pálcával.

Nagyobbnak gondoltam a ramazuriból amit csinált, de így is szép példány (főleg a patak méreteihez viszonyítva) és igen-igen örültem neki. Vizes kézzel nyakon csíptem, és büszkén mutattam barátomnak; szerinte negyvenes, szerintem közel sem; így hát előkerült a mérőszalag, ami az én igazamat bizonyította: harmincnyolc centiméter. Gyorsan készítettünk róla néhány képkockát mementónak, majd eresztettem is vissza.

Fürgén, egyetlen villanással tűnt el saját közegében a szép fejes – amely az élet dramaturgiájának köszönhetően a horgászat legvégén tette fel a pontot arra a bizonyos 'I' -re.

Hazafelé, már az autóban ülve, egyre az első brutális kapás, az a betyáros „FLUPP” jár az eszemben – nem kétséges: fogom én még taposni a füvet eme gyönyörű kis patak partján. Főleg mivel olyan technikás részek meghorgászására nem maradt idő, amelyekért nagyon nagy kár.

Sándor Ferenc

Képek: Suskó Pál, Sándor Ferenc