Van olyan, hogy ár érték arány? Nem tudom. Sőt az is biztos, hogy az eddigi felszereléseimmel sem fognék több vagy nagyobb halat. DE!

Egy példát szeretnék vázolni, amit szerintem mindenki könnyedén megért: Suzukival éppen ugyanúgy el lehet jutni „A” pontból „B” pontba, mint BMW-vel. A megengedett sebességhatárok nem indokolják utóbbi létjogosultságát. Viszont az az érzés, amit utazás közben átélhetünk, az, hogy szinte várjuk mikor „kell” végre a fránya volán mögé ülni akár pár percre is, teszi szimbólummá a „Bömöst”. Hát körülbelül az orsókkal is ez a helyzet.

Bevallom őszintén nem szoktam bújni a katalógusokat, nem is merültem el az orsók tudományában sohasem. Érzésre szoktam vásárolni azt, ami a boltban megtetszik. Nem hoznak lázba a csapágyak, sem a magnézium, sőt még a kevlár erősítés sem. Szerencsére ismerek szakértőket a témában és elkezdtem tőlük kérdezgetni. Ők persze elárasztottak mindenféle fontos tudnivalóval. Lassan összeállt a fejemben a kép, mivel tudnám megközelíteni azt az érzést, amit a kis Exist adott.

Luvias 1003. 2 hónapja azt sem tudtam, hogy ilyen létezhet… Ismét baráti segítségek tömkelege következett, aztán körvonalazódott a „Honnan?” kérdésre is a válasz. Nehezen múltak a napok, míg végül eljött a nagy nap. Feleségem várta a postást és újságolta, hogy megérkezett 11 óra körül a várva várt csomag.

Egy baj van, 15:20-ig van munkaidő, utána óvoda, esélyem sincs kipróbálni. Hacsak... Ma van a véradás!!! Amiért jár fél nap méltányossági szabi. Robogtam fel a véradó helyre. Nem is tűnt fel, hogy ilyen hosszú procedúra ez. Lassan csordogált ki a szabadság vörös „posztója”, amin a tópartig gyalogolhattam. Már alig hiányzott pár csepp, mikor kicsit megszédültem. Nem is csoda, hisz reggel ettem egy szendvicset, azóta talpaltam a gyárban. Mi sem kellett a nővéreknek, ledöntötték a véradó széket és megkérdezték tudom-e folytatni. Természetesen tudom, és már semmi bajom, feleltem. De már késő volt. Van egy ilyenkor szokásos protokoll, amit nekik végre kell hajtani. Marha jó. 20 percig ott kellett ülnöm, míg végül besokalltam és saját felelősségre elhagytam az üzemi étkezdében berendezett véradó helyet. Telefon a főnökömnek, hogy én biza ma szeretném kivenni azt a fél napot. Nyílt titok, hogy horgászni megyek, ő is viccesen megjegyzi, hogy ebben a hidegben normális ember nem megy a partra.

Be a kocsiba irány haza.

Itt van. Szép.

Öltözés, zsinór keresés. Találtam 3 guriga monofilt, amit még legyező előkezsinórnak vettem hajdanán. Mindet be a zsebembe és indulás a tározóra.

Többen is rablóhalaztak, ugyanis pár hete telepítettek 40-45centis csukákat és szépen lehetett fogni belőlük. Én is abban reménykedtem, hogy legalább egyet sikerül horogra csalnom. Az új szerzemény hathatós közreműködésével. Merítő, mellény, csalisdoboz megvan, indulhat a peca! Jobb híján 0,14-es Silstar zsinór került fel a dobra. Gyönyörködtem a zsinórképben majd felkötöttem egy drótelőkét. A kapocs végébe 6 centis Pulse shad  került, 6 grammos jigfejjel.

Első dobás.

Meglepően messzire száll a csali. Megültettem a közel 10 méteres mélységben és lassú emelésekkel közelítettem magam felé. Közben csodáltam az orsó vaj sima futását. Néha állítottam a féken, ízlelgettem az új szerzeményt.

Következő dobás a legyező alakzatban eggyel jobbra. Itt is hosszú másodpercek kellenek, mire megtalálja a feneket az apró csali. A harmadik emelésnél elakadok. Nem lehet igaz! Lehet, hogy nincs is nálam több drótelőke?! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Miközben ezek a gondolatok cikáztak az agyamban, egyre erősebben húztam, mikor egyszerre rúgást éreztem a spiccen, ami átment lüktetésbe. Az adrenalin lassan árasztotta el megcsapolt véremet. Eközben a fék elkezdte engedelmesen adagolni a zsinórt. Tudtam, hogy ez bizony nem a telepítettek közül való csuka. Fogtam már jóval nagyobb csukákat is, mégis mikor kirajzolódott az alakja mélységből előtörve, olyan boldogság árasztott el, amit nehéz lenne szavakba önteni. A műszer végezte a dolgát. Nyugodt voltam, semmi kapkodás, élveztem a finom felszereléssel a fárasztás minden pillanatát. Rutinosan megszákoltam és a partra emeltem.

Megcsodáltam a halat, ami kifejezetten jó húsban volt. Olyan három kiló lehetett, de ha kettő, az sem baj. Hiszen nagyon boldoggá tett. Ahogy fordul a merítőben látom, hogy dől belőle a vér. Tarantino-filmekben megszokott túlzással. A fehér hó olyan, mint anno gyermekkoromban disznóvágás után. Ennyi vért még nem láttam halból kifolyni. Kinyitom a száját, a csali a torka közelében a szilványokba akadt. A pár perces fárasztás során teljesen szétroncsolta azokat.
Karácsonyi csuka lesz belőled, gondoltam és eszembe jutott, hogy immár nem csak én adtam a véremet ezért a felejthetetlen napért.

Munkatársamnak már jó ideje megígértem egy csukát. Telefonon közlöm, hogy sikerült megfogni. Ő örült, én kicsit furán éreztem magam.

Elővettem a fogási naplót és beírtam egy hármast a csuka rovatba. 2012-ben ez volt az első bejegyzés...