Tavaszváró

Részletek

Írta: Sándor Ferenc

Tavaszváró

-Hol a hal? - tettem fel a költői kérdést magamnak az elmúlt napokban, egyre sűrűbben, szinte minden horgászat alkalmával. Mert hát az még rendben is volna, hogy az ember fia, így tél végén elég sűrűn belefut egy kiadós betlibe, de az, hogy halra utaló jelnek nyomát sem látja – még a máskor annyira vehemensen szidott kormoránoknak is hűlt helye – már mindennek a teteje.

Egy napsütéses, március eleji nap delén arra az elhatározásra jutottam, hogy megkeresem pikkelyes barátaimat.

 Megszokott kis válltáskám helyett most egy könnyű hátizsákot veszek elő, abba teát és egy kis nassolni valót készítek. Mellényem zsebeibe rámolom a legszükségesebbeket; egy doboz wobbler, egy doboz lágy plasztik csali a hozzájuk való jigfejekkel, mérőszalag, engedély; gyors leltár – minden megvan. Magamhoz ragadtam egy finom pálcát a megfelelő orsóval, a családot végigcsókoltam szinte futtában és már csapódik is a kertkapu mögöttem... nem húzhattam az időt, hosszú út állt előttem.

Gumicsizmám ütemesen cuppog a sárban, bár – a több napja tartó tartó folyamatos felmelegedés ellenére – még itt-ott hófoltok virítanak. Különös kontrasztot alkot így a hó vakító (ám meglehetősen piszkos) fehérsége az egész környezetre jellemző halott szürkeséggel.

Nincs túl messze otthonomtól kedvenc kis folyóm, a Sajó. Kényelmes sétával is maximum tíz perc alatt elérhető a legközelebbi szakasz. Itt kezdek és innen indulok folyással lefelé, reménykedve abban, hogy 4-5 folyamkilométernyi távolság talán belefér az időbe, ugyanis szeretnék sötétedés előtt ugyanazon a pályán vissza is jönni.

A vízállás a tavalyihoz képest alacsonynak mondható (egész évben egyszer sem volt ilyen alacsony), de még korántsem éri el a gázolható szintet. A víz átlátszósága kimondottan nagy, lassabb, teljesen szélvédett helyeken méterestől nagyobb mélységben is kivehetőek az akadók.

Nem is nagyon dobálok, csak sétálok lefelé. Nézem, követem a lassan ballagó, nyugodt vizet. Próbálom a lehető legkisebb halra utaló jelet felfedezni. Figyelem, hogy nem napoznak-e kishalak a sekélyebb, gyorsan felmelegedő részeken, hogy nem riasztok-e meg egy-egy óvatlan lépéssel partszélben ólálkodó testesebb halat, van-e szedés, ugrás, fordulás... bármi.

Közben figyelek a sekélyebb részeken elakadt, aljzatba rögzült új keletű akadókra, meglepődve veszem tudomásul, hogy van olyan hely, ahol a partvonal több mint tíz méterrel tolódott kijjebb, nyugtázom az újabb és újabb vízbe szakadt fákat, mint megannyi új haltartó helyet. Amit lehet, próbálok megjegyezni, hogy majd a későbbiekben esetleg kamatoztatni lehessen.

Sztereotíp módon csak azokon a helyeken próbálkozok, amelyek az előző évek telein már bizonyítottak. Ezekre összpontosítok igazán, ezért kiemelten óvatosan közelítem meg és általában itt többet is időzök, hosszan nézelődve.

Túl vagyok jó pár régi téli haltartó helyen, még ha nem is klasszikus vermelő helyekről van szó. Egy fenékgát, két régi bedőlt fa, egy ósdi fahíd cölöpjei, melyek elég sok hordalékot fognak fel, egy kompkikötő, két régi, megkopott kőgát mögötti csendesebb öblöcske... és sehol semmi. Sehol egy gyanús kopp, sehol egy biztató jel. Ez nagyon elkeserít, mert ezek a helyek az elmúlt években kiváló lehetőséget biztosítottak, ha egy jó kis téli pecáról volt szó – legyen pergetés, vagy éppen valamilyen finomszerelékes, békéshalas módszer.

De eddig semmiféle támpontom sincs, hogy melyik szakaszon lehetnek a halak.

A tél beállta után gyakorlatilag folyamatos áradások voltak a folyón, januárban még kint volt a víz az ártéren. Ennek a folyamatos jeges árnak, valamint a kormoránoknak köszönhetően nem tudom, van-e egyáltalán hal a környéken.

Mivel nincs felszíni aktivitás, nem is erőltetem az ilyen jellegű csalikat. Vízközt és fenék közelben próbálkozom kisebb wobblerekkel, valamint lent fenéken apró gumihalakkal, twisterekkel. A csalik méretét tekintve próbálok öt centiméter alatt maradni, hisz elsősorban domolykóban, jászban reménykedem – s talán ezekre az apróságokra még véletlenül sem kap gusztust jelenleg fajlagos tilalmat élvező hal.

Folytatom hát utam, cserélgetve a csalikat, váltogatva a színeket. Egy éles kanyar után, ahol az összeszűkült meder egyenesbe fordul és ahol kezdődik egy viszonylag hosszú, egyenes, jellegtelen szakasz, egy tekintélyes nagyságú bedőlt fa lassítja a folyást. Pont mikor odaérek, a parttól körülbelül húsz méterre tekintélyes burvány gyűrűzik, majd simul a folyásba.

A lábam földbe gyökerezik hirtelen, majd a pulzusom gyorsul fel... - Ez az, itt vannak!

El sem akarom hinni...

A hely a meghorgászását meg sem próbálom, túl meredek a part, egy megakasztott hal kivétele a rövid nyelű vándor szákommal esélytelen lenne. Pár méterrel lentebb viszont remek placc kelleti magát, szinte hívogat. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy a ragadós talajban nincsenek nyomok, az előző árvíz óta nem járt itt senki.

Míg leóvatoskodom, egy újabb löttyenésre leszek figyelmes. Nem szedés ez, nem is ugrás, csak afféle csendes átfordulás.

Izgatottan dobom az elsőt, végigpásztázom elérhető dobótávolságon belül vízközt az egész terepet – eredmény nélkül. Majd mélyebben vizsgálódom egy süllyedő, hosszúcsőrű, mélyre törő wobblerrel. Miután ez is csődöt mond, gumihalakkal próbálkozom, de kapást nem sikerül kicsikarnom. Ellenben sikerül feltérképezni a meder fenekét – igaz ez két kis Kopytomba kerül. Míg szórom a vizet, folyamatosan látok mozgást itt-ott, egyszer még egy bódult küsz is elkóvályog előttem, elég közel a felszínhez a felszínhez, így a polaroidon keresztül nem nehéz azonosítani.

Kapás viszont nincs. Ellenben megnyugtat a tudat, hogy nem egy üres teknőbe dobálok. Ha itt vannak a keszegek, akkor lennie kell itt ragadozónak esetleg ragadozóknak is.

Hogy megnyugodjon a hely, távozás mellett döntök. Van még hátra pár szakasz, amit meg kellene nézzek, hátha találok életjelet máshol is, ide meg majd visszanézek hazafelé menet.  Visz a kíváncsiság, pedig szívem szerint maradnék, hisz a halak itt vannak.

Két jónak ígérkező helyet vizsgálok meg egymás után, az egyik felett nagyfeszültségű átfeszítés is található – mégis hallgatnak. A harmadik, melyben a legnagyobb bizodalmam volt indulás előtt szintén csendes. Mivel ez volt kis kirándulásom kitűzött végcélja, itt egy kicsit meg is pihenek.

Előkapom hátizsákomból a kis elemózsiám, falatozok, közben nézelődöm – bár látnivaló nem sok van. Úgy érzem, hogy pihenés rám fér, ugyanis csizmáimra vastagon ragadt sár mintha kiszívta volna minden erőmet, mire idáig elkecmeregtem. Ahogy így falatozok, egyszer csak arra eszmélek, hogy fázok; felnézek az égre, és látom hogy a nap bizony már meredeken tart lefelé.

-Hoppá! Jön a fényváltás időszaka...

Felmálházom magam és útnak indulok visszafelé; oda, ahol a halmozgásokat láttam. Nem húzom az időt, nem állok meg sehol sem, így is jó kis séta, mire a folyó kanyarjait levágva, az utat egyenesre véve elérem célom a mezőn keresztül.

Menet közben leveszem az utoljára használt mini jiget és egy négy centiméteres arany színű, virgonc, nagyon lassan vezethető wobblert rögzítek a zsinórra, Rapala-füllel. A nap folyamán többször használtam ezt a csalit. Sokszor szavazok neki bizalmat ilyen átlátszó, tiszta vizek esetében.

Megérkezés után nesztelen, macska módra leóvatoskodom a kis placcra, ahonnan az előzőekben is dobáltam. Halmozgást most nem látok, de ez már nem is lényeg, hisz tudom, hogy itt vannak.

A partra merőlegesen dobom az elsőt, a belső sodorvonalig. Botom spiccét szinte a vízig engedem, hogy minél mélyebben jöjjön a kis fahal, amely így körülbelül egy méteren riszál. Szép lassan húzom magam felé, a parttól pár méterre már látni is, ahogy szépen veretve közelít. Már majdnem eléri a partot, talán két-három méterre lehet, mikor is alulról és kissé oldalról hirtelen megjelenik egy nagy sötét árny... és nem is tudom éreztem-e a kapást, vagy csak a látvány miatt kapcsolt egy relé az agyamban, de kezem már lendíti is a botot bevágásra. A test szinte ezzel egy időben fordul egyet fehér villanással, és ugyanabban a pillanatban felsír kis orsóm – szemernyi kétséget sem hagyván afelől, hogy balin a tettes - némi csalódást okozva, még mielőtt megfordulhatna a fejemben, hogy egy kapitális domolykó.

Balin, amely rögtön leránt az orsóról 10-15 méter zsinórt, beáll a sodrásba és ott mintha tétován forgolódna egy ideig, majd folyással megegyező irányban elszalad újabb 10-15 métert.

Ziíííí-ziííííí... hej, micsoda muzsika ez a horgász fülének! És milyen rég hallottam!

A ziíííí előbb panaszos tikk-tikk-tikk-re szelídül, majd elhallgat a kis gépezet. - Hiába, no! Így tél végén hamarabb ellövik a puskaporukat.

Lelépek a víz széléhez, lecsatolom hátamról a nemrégiben ajándékba kapott nagyméretű, házi készítésű merítőt, és elkezdem magamhoz pumpálni a halat. Jön felém, engedelmeskedik a finom szereléshez mérten elég határozott húzásnak. Még vízközt van, amikor elém ér. Mikor megpróbálom felemelni, újra kitör!

Na tessék! Egy balin, aki szemmel láthatóan tesz a szakirodalomra, ugyanis ereje teljében van, vitézül védekezik így tél végén, tavasz elején. Azzal sincs tisztában, hogy irháját most tilalom védi, nincs mitől félnie... ha tudná, lehet, hogy nem erőlködne ennyire.

Már nem megy messzire, hamar visszaterelgetem, méltatlankodva köröz még egyet-kettőt, már a felszínen. Szép méreteit látva úgy gondolom, méltó avatója lesz az új szákomnak. A száknak, melyet meglátva újból nekilódul, de már csak a kint lévő zsinóron zurbol. Visszahúzom a merítő mahagóni kávája fölé, egy rövid emelés és vége.

Felviszem a partra, próbálok pár fotót csinálni róla, de a fogyó fényben nehéz dolgom van. A természetes fény kevés, a vaku sok. Gyorsan lövök pár kockát, lesz ami lesz alapon.

Előkotrom a mérőszalagom, megmérem; farokkal együtt hatvanöt centiméter. Gyönyörű! És ami a lényeg, a Sajóból. Örömtől dagadó kebellel ragadom meg a halat a faroktövénél, másik kezemmel a hasa alá nyúlok és így lépek vele a víz széléhez. Finoman tartom addig, míg egy erőteljes farokcsapással el nem tűnik a jéghideg vízben.

Nem dobok többet. Széthúzom a botot, a kis wobblert a dobozba teszem és haza indulok; mára nem kérek többet a természettől. Így is eleget adott ezen a se nem téli, se nem tavaszi napon, mikor is még a barka sem virágzik és még a busók is javában égetik a telet Mohácson.

Hazafelé sietős lépteim koppannak a keményre fagyott talajon, pedig a nap még le sem bukott teljesen...

Sándor Ferenc